(a webnapló előtti korszakból - télikerti üzenetek)

A múlt hét végén átadtuk a KÁRMIN-díjat [KÁRpátaljai Magyar Irodalmi Nívódíj]. Kicsit fárasztó, de kellemes este volt. Az elején megemlékeztünk a január 22-én meghalt Kecskés Béláról, a végére pedig nagyjából az újonnan összeálló Pánsíp-szerkesztőség tagjai maradtak együtt, s ez mindenképpen kellemesebb volt a tavalyi leosztásnál. (Akkor a meglehetősen részeg H. Sanyival volt hosszú és értelmetlen vitám: igen agresszíven bizonygatta, hogy erre a díjra bizony ő lett volna érdemes.) Bagu Laci mostani díja talán még jobban csípi sokak csőrét, mint tavaly a Penckóferé. Szerencsére azonban a kurátor-társaimból és a tavalyi díjazottakból álló Bizottság véleménye szinte egyhangú volt Bagut illetően. Ugyanakkor már most pánikban vagyunk: kinek adjuk jövőre?

*

Épül, egyre épül a Nagy Kárpátaljai Magyar Potyomkin-falu.

Anélkül, hogy vitatnám a magyarországi támogatások szükségességét és hasznát, egyre inkább látom veszélyeit és kárát is. Azt, hogy a rendszeres pénzbeni juttatások kialakítják az állandó klientúrát, hogy látszattevékenységre ösztönzik a felhasználókat, hogy megosztják a magyarságot és ellenségeskedést szítanak, hogy letörik az életképes kezdeményezéseket és elaltatják a probléma-megoldó készséget; végső soron pedig kialakítják az eltartottság-érzést és a koldusmentalitást is. A támogatásokban rendszeresen részesített kárpátaljai magyar szervezetek és intézmények vezetőiben (egyben a juttatások haszonélvezőiben) tökéletesen torz, egészségtelen szemlélet alakult ki: eltorzultak az arányok, eltorzult a gondolkodásmód, jó ideje már a farok csóválja a kutyát; a kérdést már senki sem úgy teszi fel: mit kellene tenni, hanem így: mihez lehetne pénzt szerezni. Szervezetet már nem azért hoznak létre, rendezvényt már nem azért tartanak meg, könyvet már nem azért adnak ki, mert arra valóban szükség van, hanem mert annak idején megpályázták, s kaptak is rá pénzt, most meg már közeledik az elszámolási határidő, hát gyorsan el kell költeni a támogatást – hogy lehessen újat kérni. Ezáltal a kárpátaljai magyar közösség – egészét tekintve – egyre alkalmatlanabbá válik az érdemi együttműködésre (miközben szervezeteik egyre nagyobb profizmussal sajátítják ki a „magyar ügy” egészét, s ragadják magukhoz a támogatásokat, illetve szerzik meg az ezek újraelosztására szóló felhatalmazást).

Mindez most azért fogalmazódott meg bennem ilyen élesen-keserűen, mert a minap újabb házat építettünk Potyomkin-falunkban: megalakítottuk a Magyar Újságírók Kárpátaljai Szövetségét, amelynek működése sejtésem szerint abból fog állni, hogy időnként megpályáz pénzeket, ezeket majd jól el lehet költségezni, hamarost lesz az elnöknek számítógépe, parabolaantennája, ha minden jól megy, még szolgálati kocsija is. Dehogy fog érdemi munka folyni a szövetségben! Dehogy azért jött létre, hogy az újságírás rangját megemelje! Kinek van erre ideje-igénye! Épp elég munka azokat a fránya kérelmeket, pályázatokat megírni meg az elszámolásokat megcsinálni…

Mivel felkértek rá, az alakuló ülésen elmondtam a gondolataimat. Nagyjából ezeket:

·      A kárpátaljai magyar újságírás válságban van (mint ahogy az értelmiség egésze is); ennek fő oka az, hogy soha nem kapott még ez a szakma a működéséhez, kialakulásához megfelelő feltételeket: korábban az ideológia telepedett rá mértéktelenül, most a gazdasági ellehetetlenülés és a társadalom érdektelensége és demoralizáltsága nyesi el a lehetőségeket.

·     A kárpátaljai magyar értelmiségnek (ezen belül az újságíróknak) jelenleg arra sincs módja, hogy aprópénzre váltsa tehetségét, mert mindennapi munkájával a szűkös megélhetéshez szükséges javakat sem tudja előteremteni, azaz nincs elég aprópénz és talán nincs elég tehetség sem.

·   A megélhetési feltételek hiánya és a befogadói közeg érdektelensége közepette törvényszerű, hogy az írott szó elvesztette rangját – és elvesztette rangját az írott szó művelője is.

·      A rangvesztéssel együtt jár az igénytelenség; miért is lenne igényes az újságíró, ha munkáját nem fizetik meg és ha mást sem lát maga körül, mint azt, hogy az iskolában gyerekét igénytelenül tanítják, hogy a kórházban sehogy sem gyógyítanak, hogy az apósnak-anyósnak hathavi nyugdíjával tartozik az állam; stb.

·    Belesodródva az általános érdektelenségbe-igénytelenségbe az értelmiségi elveszti szakmai hitelét. Elvben ugyanis egy novella vagy egy újságcikk nem lehetne azért jó vagy rossz, mert keveset vagy sokat fizetnek érte, vagy mert a környezet ilyen vagy olyan – ám a gyakorlatban ez mégis megtörténik.

·   Kialakul tehát a „kis pénz – kis foci” morálja, amelyből aztán már akkor is nehéz lenne kilépni, ha megváltoznának a feltételek.

·     Hiányzik a megfelelő szakmai képzettség is; hány kárpátaljai magyar zsurnalisztának van újságíró-főiskolai végzettsége? (ne a marxista-leninista esti egyetemek újságíró-szakára gondoljunk) – alig egy-egynek; vagy melyikünk végzett legalább valami többéves újságíró-tanfolyamot?; hányan vannak köztünk olyanok, akik valamely országos lapnál lettek volna többhavi gyakorlaton? Nem egymástól lestük-e el a szakmát, azon az alapon, hogy aki elég rég dolgozik egy lapnál, az már biztosan tud újságot írni. De lehet-e szakmai nívóról beszélni ott, ahol gyakorlatilag mindenki autodidakta. Amatőr. Esetleg dilettáns?

·    Szükség van tehát a Szövetségre? Újabb szervezet, amely csak azért jön létre, hogy legyen?

·  Illetve az alapvető elvi kérdés: ha szakmailag nem vagyunk eléggé képzettek, igényesek, lelkesek, akkor esetleges fölös energiánkat vagy szabad időnket nem ezeknek a hiányoknak az enyhítésére kellene-e fordítanunk?

Persze a Szövetség megalakult, s engem – ha már ilyen okos vagyok – beválasztottak az etikai bizottságba. Kész komédia: ahogy kilépek egy szervezetből, azonnal egy másikban találom magamat^[1].

Az a baj, hogy nekem továbbra sincs kedvem létrán-állványon egyensúlyozva a kitámasztott homlokzatú Potyomkin-ház ablakán kiintegetni, amikor a magyarországi közpénzek elosztói szemlét tartva úgy tesznek, mintha nem látnának a kulisszák mögé. Nekik is kényelmesebb elfogadni a látszatot, mint szembesülni a valós helyzettel. A játék így teljes.

*

Barátunk, Ö. túl van az életveszélyen.

A történet röviden: rosszul lett, a mentők bevitték a kórházba, meginjekciózták, elengedték: saját lábán ment haza. Alighogy hazaért, újra rosszul lett. Ismét mentők, kórház; bent tartották. Másnap felnyitották, vakbélgyulladásra gyanakodva. Kiderült, hogy akut hasnyálmirigy-gyulladás, a mirigyszövetek jelentős része elhalt (a hivatalos diagnózis: pancreatitis accuta, pancreonecrosis aracmoragica).

Mi pár nappal később tudtunk B-be menni; meglátogattuk. Nem igazán volt magánál, telemorfinozták. Láza is magas volt, félrebeszélt, idegesen mozgolódott, emelgette a lábát, állandóan ki akart szállni az ágyból (holott azt hittük, egy pihegő, mozdulni sem bíró haldoklót látunk majd), ráadásul kicsit be is sárgult. M. persze eléggé kétségbe volt esve, de, mint az asszonyok ilyen helyzetekben általában, igen keményen tartja magát.

Évával borzalmas hangulatban jöttünk el. Ö. láthatóan krízises állapota mellett ami még nyomasztó hatással volt ránk: a körülmények. És nem is kizárólag az orvosi és műszaki feltételek hiányára célzok, hanem az emberi hitványságra. Egyetlen adalékot: N. Istvánék, értesülve a dologról, két nagy dobozra való gyógyszert, fecskendőket, infúziós felszerelést hozták át Bp-ről, tudva, hogy itt ez mind hiánycikk. Átadták az akkor épp ügyeletet teljesítő orvosnak. Az kiválogatta azt, amire Ö-nek szüksége lehet, s a többit illetően megkérdezte M-et: ezekkel mi legyen. Maradjon az osztályon, így M., használják fel, ha majd másvalakinek kell. Két nap múlva egy másik orvos volt ügyeletben, s bejelentette M-nek, hogy ilyen és ilyen gyógyszerre lenne szükség. Hol lehet megszerezni, kérdezte M. Menjen el az egyik itt dolgozó orvos lakására, annak van. Elment, s valóban volt neki: abból a küldeményből, amelyet Istvánék hozták át. 3000 Ft, mondta a dr., és eladta M-nak a hazalopott gyógyszert, aki persze nagyon szépen megköszönte a doki szívességét.

Mit lehet ehhez még hozzátenni? Hogy nincs egyetlen Algopirin-ampulla egész B-ben? Hogy M. még azért is jó pénzt fizetett: beengedjék Ö-hez, s ott lehessen vele (ha ezt nem teszi, Ö. nyilván leugrott volna az ágyról, mivel senki nem felügyelt rá, órákra magára hagyták). Stb., stb.

Istvánék már az első napokban lépéseket tettek azért, hogy amint Ö. szállítható lesz, áthozzák Magyarországra. A B-i orvosok erről hallani sem akartak: szerintük a szállítást nem bírná ki.

Aztán valamivel jobban lett, s pár napra rá szállítható állapotba került: mentőautó jött Pestről, Istvánék kísérték; felpakolták (M. beült Istvánékhoz), s éjjel 11-re meg is érkeztek. Az orvosok bizakodnak, Ö. hangulata és állapota egyaránt elfogadható. Újraműtik, s ennek sikerétől függően azután derül ki, milyenek a kilátásai a jövőre nézve.

______________