Sokáig azt hittem, a Nagyítás csak nekem ennyire fontos és kedves, csak a kilencvenes években fedeztem fel, hogy ez voltaképp kultuszfilm.
Azóta számtalanszor megnéztem, moziban Bp-en is (akkor csodálkoztam rá, hogy a film színes). Videón is megvan. Bárhányszor nézem, mindig ugyanazt a borzongást érzem (pl. a parkban játszódó jeleneteket átélve), ugyanazzal a csodálattal meredek a képsorokra és ugyanúgy esik le az állam, áll el a lélegzetem a filmet záró néhány percnél. (Amit valóság és fikció viszonyáról gondolok, az innen is eredeztethető.)
Antonioninak ismerem még néhány filmjét, azokat is szeretem (a Foglalkozása riporter különösen tetszett, sajnos csak egyszer láttam), de a Nagyítás nyomába semmi sem ér.
A rám ily nagy hatást tevő alkotást több írásomban is említettem, 10 éve kezdett nyilvános naplóírásomat meg éppenséggel Antonionival kezdtem (akkor 84 éves volt a mester, s amíg nyaralt, lakásába betörtek, elvitték a Cannesben a Nagyításra kapott Arany pálmát...).
Fel is idézném itt most a filmet pár fotóval és néhány videóval; fogadjátok örömmel - és emlékezzetek Antonionira.
Az emlékezetes és nagyon mulatságos modell-fotózás:
A szexuális élményt nyújtó fotózás:
Hancúrozás a két alkalmi modellel:
És végül: a világ filmművészetének legemlékezetesebb képsorai: a teniszezés: