A Kárpáti Igaz Szó még csak most adott hírt a Verecke c. versantológia megjelenéséről, holott a könyv már szerepelt az Ünnepi Könyvhét hivatalos listáján is, azaz júniusban el kellett volna hagynia a nyomdát. De fél évecske mit számít olyan világcégnél, mint az Intermix. Azt persze mondanom sem kell, hogy a kiadónak esze ágában sem volt a szerzőkkel szerződést kötni (de ezt most utólag sem kapkodja el), és sem a kiadó, sem a szerkesztő részéről még csak fel sem merült, hogy a szerzőktől hozzájárulást kérjen műveik publikálásához. Valami hihetetlenül torz szemlélet alapján jogot formálnak arra, hogy bárki bármilyen művét saját kényük-kedvük szerint belapátolják a minősíthetetlen minőségű férckönyveikbe (ezeket természetesen magyarországi közpénzen adják ki). Én magam legalábbis sem értesítést, sem honoráriumot, sem tiszteletpéldányt nem kaptam, fogalmam sincs, mit válogattak be tőlem (gondolom: csupa ócskaságot, 15-20 évvel ezelőtti opuszokat: hogy 1990 után is írtam verseket, az valahogy Kárpátalján nem veszik tudomásul). A szerzők jó néhányától tudom, hogy velük ugyanígy jártak el.
 
Tavaly legalább, ha csak szóban is, de volt felkérés, szóltak, hogy adjunk anyagot a Lecke című prózaantológiába. Adtunk, de a magam részéről meg is bántam: a könyv kivitelezése igénytelen, tördelése botrányos (mást ne mondjak: a fejlécek lépten-nyomon fel vannak cserélve, más szerző neve van feltüntetve az oldal tetején, és másnak a novellája szerepel alatta). Honorárium helyett fejenként 20 tiszteletpéldány ütötte a markunkat, amelyet azóta is szégyellünk elajándékozni. Akkor erősen elhatároztam, hogy ennek a kiadónak soha többet egy betűt se! DE HÁT MOST NEM IS KÉRTEK, csak fogták és berakták, megkérdezés és értesítés nélkül. És megtehetik, mert senki sem fogja őket feljelenteni a szerzői jogvédő hivatalnál. Én sem. Ugyan kinek kell a hivatalos hercehurca – a szakmai becsületre pedig kár is lenne apellálni. Csak itt hőbörgök egy kicsit, meg talán írok egy hivatalos levelet. Veszett fejsze, nyél nélkül. Ám talán annyit elérek, hogy a jövőben már sikerül kimaradnom az ilyen bulikból!
 
Későbbi fejlemény: Dupka György kiadóigazgató aláírásával meglehetősen furcsa (kör)levelet kaptam. Mellékelt ajándékként (!) elküldte a Verecke c. könyv egyetlen példányát és 260 hrivnyát (kb. 10.000 Ft – 10 versért). Tehát nem jogos tiszteletpéldány és nem járó honoráriumot, hanem: ajándéklovat. No, ennek én majd jövő évben azért jól megnézem a fogát.
 
*
 
Álmomban elvesztettek engem az okmányaim. Az írószövetségi tagsági könyvem idegesen kutatott az írói tehetségem után. Könyvtári belépőm számon kérte az olvasmányaimat. Bankkártyám hiányolta a gazdagságomat. Oltási bizonylataim buzgón firtatták az egészségemet. Érettségi bizonyítványom az érettségem után nyomozott. Húsz éve lezáratlanul maradt egyetemi leckekönyvemnek hirtelen eszébe jutott, hogy még nem mondtam fel a leckét. Katonakönyvem egyszeriben nem találta az alkalmatlanságomat. Személyi igazolványom elsiratta a személyiségemet, és adóigazolásom megrendülten adózott az emlékemnek.
 
Milyen szerencse, hogy nem váltottam ki a magyarigazolványomat.
 
*
 
Közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez, az ember már kevéssel beéri. A világmegváltásról régen letett, jó ideje arról is, hogy közvetlen környezetét üdvözítse. Saját magának, privát használatra még őrizgeti valami halovány mását a végső nagy megváltásnak, de azzal tisztában van, hogy sokkal jobban jár, ha apránként veszi magához az üdvösséget és nem vár az utolsó nagy katarzisra.
 
Időnként még felteszi a fölösleges kérdéseket: miért vagyunk a világon?, mit kerestél ezen a földön?, az élet célja a küzdés maga?, lenni vagy nem lenni? – de már nem hiszi, hogy gondolkodással, logikával, okoskodással olyan érdemi eredményre juthat, amelyet az előtte járó bölcsek meg ne fogalmaztak volna.
 
Ha az ötvenhez közel járó ember történetesen író, a fentiek ellenére időnként mégis megjelenik írásaiban valamiféle életbölcselet. Ez azonban – annak a íróembernek az esetében legalábbis, aki én vagyok – soha nem aprólékos elemzés vagy hosszas latolgatás-fontolgatás eredménye, hanem sokkal inkább váratlanul felbukkanó spontán felismerés. Nagyképűbben: megvilágosodás. Olyan tiszta képzet, amely addig ismeretlen összefüggésbe helyez akár egészen egyszerű dolgokat. Mindehhez pedig, mutatja saját tapasztalatom, nem az okok és okozatok végiglépkedésével jutunk el, hanem maga az alkotói folyamat avat be a titkok világába.
 
Igen, az írás számomra jó ideje a megismerést is jelenti. A beavatódás egyszerre keserves és felemelő folyamatát, az elhárítások és visszafogadások, tagadások és cáfolatok, szétválasztások és egybefűzések, oldások és kötések, hitek és kételyek nem annyira gondolati, hanem sokkal inkább lelki, érzelmi, hangulati, sőt stiláris egymásutánját, amelyek végén ott találok egy szemernyi csodálkozással vegyes megrendülést: igen, igen, amit most megtaláltam, amit jelzőimmel most körbeültettem, amin igéimmel átgázoltam, amit főneveimre felszúrtam – igen, alighanem ez lenne, ez lehetne a válasz a fel nem tett kérdésre, ez lehetne a súlyos kételyre magyarázatot adó felismerés, ha tetszik: ez lenne az a kis katarzis, amelyre az ezredfordulós évek tapasztalata rádöbbenthetett.
 
Az ember ilyenkor hátradől a székében, egyszerre rémült és elégedett (hasonló pillanatban írhatta József Attila, hogy Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!), egyszerre érzi magát üresnek és túltelítettnek, talán mint az asszonyok gyermekszülés után. Örül annak, hogy megismert valamit a világból, és elborzad attól, amit eközben önmagáról megtudott. Elégedett azzal, amihez eljutott, de kudarcként éli meg, hogy nem jutott többre.
 
Én régóta kudarcom alkatrészeiből építem fel boldogságomat, és elégedettségem darabjai állnak össze keserűséggé. Annyi hendikepet gyűjtöttem magamnak, hogy már fölénnyé kristályosodnak, és olyan erényekkel büszkélkedem, amelyek egyben legnagyobb hibáim. Emelkedem, miközben süllyedek, és aláhullok magasröptömben. Vétkezem, hogy erényes maradjak, és megtartóztatom magam, hogy legyen miért vezekelnem. Attól leszek áldozat, hogy elfogadom az elfogadhatatlan áldozatot. Kiközösítem magam, hogy befogadjanak, és bebújok az akolmelegbe, hogy a nyáj kivessen. Hasonlóságomban különbözöm, különcségemben hasonlítok. Egy vagyok önmagam közül.
 
Egy, aki már nem tesz fel kérdéseket, mert így izgalmasabb megtalálni a válaszokat.
 
Akkor mégis: mit kerestem ezen a földön? Talán épp ezeket a pillanatokat, amikor anélkül, hogy ezt különösebben kutattam volna, valami feltárult előttem, hogy ezer másvalami rejtve maradjon. A pillanatokat, amikor éreztem, hittem, tudtam, hogy kiemelkedtem a semmiségből, a közönyből, az elkoptatott hétköznapok szürkeségéből. Igen, ha érdemes, ha egyáltalán érdemes még bármit is, akkor ezekért a pillanatokért, amikor sikerül a szabadulási kísérlet, amikor lepattan kezemről a lánc, nyakamról a lakat, lábamról a kaloda. Amikor minden ellenkező jóslat ellenére szerencsés véget ér a mutatvány.