Hogy hol kezdődik a papucsok taposta széles világ? Hol máshol, mint a színes, harsány, letyepetyés, lökdösődős, kiabálós piacon.

– Figyelem, figyelem! – hömpölyög egyenesen a hangosbemondóból a tömeg.

A tömegben, a zsibongás kellős közepében ott ugrabugrál Ficserke. Teljesen jogosan, hiszen szét kell nézni, máris belátjuk, csalóka valamennyi hétköznapot diktáló naptár. Ünnep van, pedig csak csattogó fakanalaival károg talpalávalót a nyájas cigányasszony. Amolyan rögtönzött vigalom, nincs itt semmi eltervezve, kérem, és ettől hamisíthatatlanul igazi. Zsonglőrködik háromféle almájával az égimeszelő:

– Almát, finom almát vegyenek! Az én kosaramból a legzamatosabbat! Batul, jonathan, húsvéti rozmaring, sercegő húsú, dús levű, kóstolja csak, nem bánja meg, édes lelkem!
Talán a fényes csillagokig dicsérné, mit is mondok, egyenesen a tüzes nappal említené együtt portékáját, ha hátba nem taszítaná az aszalt gyümölcsöket kínáló szikkadt asszony:

– Na ne túlozzon, szomszéd, igaz a mondás, meglátja, papucsban kezdte, mezítláb végezte, magán marad az a temérdek alma!
Felgöndörített hajú és kedvű barackárus kofák éppen csípőre csapják a kezüket, úgy teremtik le az örökkön fészkelődő, téglavörös arcú paprikaárust.

– Nézzenek oda, akkora a szája, mint egy német papucs!
A halomban hegyesedő csípős vagy csemege őrlemény asszonyméregben száll tova:

– Olyan, mint a papucsvirág, pfuj!
Mire ropogós kötényű menyecskék a harmadik sorban barackillatos kezükkel fejükhöz kapnak:

– Te jó isten, micsoda világ!
Alkudoznak kényes asszonyságok hurkára, tojásra, szitára, tepsire, tükrös szívekre, visító malacra, pattogatott kukoricára, műanyagpohárra, túróra, gyékényre, fejes salátára.

– Ugyan, mit ki nem talál, hová engedjek már! Láttak ilyen csudát?! Papucsot adsz neki, csizmádat is kéri!

Ficserke ekkorra, mint jószemű vevő, alapos mustrát tartott. Lemondóan csóválta fejét, hiányoztak azok a fényes mézbe ragadt finom cipellők, rég világgá futottak mind a súlyos hétmérföldes csizmák. Még az is eszébe jutott, talán mesebeli lábbelik vitték magukkal a recsegő-csikorgó régen volt havakat, a csengőszót, a patkódobogást.
Épp idáig jutott gondolatban, amikor a papucsos sátra elé érkezett. Először nem tűnt fel neki semmi különös. Min is akadt volna meg a szeme, amikor a kis papucsunk abban a minutumban még félénken húzódott meg a polc sokadalmában csatosak, hímzettek, masnisak, bojtosak, cifrábbnál cifrább társai között. Mi tagadás, hajnal óta úgy mentek el mellette szívtelen vásárlók, azt sem mondták: papucsmag. Szegény topánka megelégelte az észrevétlenséget, ez nem mehet így tovább, hogyan ismerje meg a világot ezen a szűkös szegleten?! És addig izgett-mozgott piros bársonyszomszédja mellett, míg le nem pottyant a magasból egyenesen Ficserke lába elé.

– Hát te – kérdezte a copfos –, csak nem velem szeretnél jönni?!
Azonnal tudták mind a ketten, hogy ez egy fölösleges kérdés. Ficserke merő önvédelemből szeretett olyasmi után érdeklődni, amivel tökéletesen tisztában volt. Például megnézte az órát és ártatlanul megkérdezte:

– Mamusóka, mennyi is a pontos idő?

Ezzel gyakran sikerült felbosszantania a Mamáját. Ami kizárólag olyankor esett meg, amikor szülője odafigyelt rá. Így abból, hogy engedékenyen válaszolgat-e buta próbakérdéseire vagy ellenkezőleg, dühösen kikéri magának, Ficserke azonnal megállapította, odafigyelt-e rá a Mamája, vagy éppen megszokásból válaszolgat. Ugye, milyen remek módszer arra, hogy amikor csak akarjuk, felhívjuk magunkra a figyelmet? Ha másképp nem megy, hát bosszantással.

Így az, hogy Mamusóka a piac forgatagában megvásárolta a kis lábbelit, sem azért történt, mert Ficserke megkérdezte az apró topántól, vele tart-e. Egyetlenegy oka az lehetett, hogy az élesre hegyezett, szúrós bajszú árusnál ezen az egy páron kívül nem találtak más kisméretűt. Mégis sokan vannak, akik hisznek abban, a papucs válaszától függött a dolgok további alakulása. Mert ki ne találná ki, mit válaszolt a kis csoszogi?!

Pontosan ezen a napon vált világjáróvá a Papucs. Okos válaszával érdemelte ki a nagybetűt és saját személyiségét, fontosságát sem lehetett többé elvitatni. Hisz reggelente hová máshová menekülhettek az apró lábak a vekker lélekriasztó csörömpölése elől, mint belé. Ficserke pedig biztos volt abban, sehol sem olyan meleg a meleg, puha a puha, selymes a selyem, mint az ő topánkájában. Egészen addig, míg egy napon orvul bele nem fújt a Papucsba a rideg északi szél, először a bal, majd még azon a hétvégén a jobb orrán keresztül is. Brr! Szörnyű, égbekiáltó szörnyűség, sopánkodott. Az történt ugyanis, hogy a fárasztó világjárásban szegény Papucs bizony kilukadt.

– Sebaj, kapott észbe, Ficserke, szóljunk csak Nagyapának!

Jól jön ilyenkor Nagyapa, aki megoldja a felmerülő problémákat. Ezért ne csodálkozz, ha mindig más és más, éppen soros nevén mutatkozik be. Valaki úgy ismerte, Nagyapa és Lyukbakőműves, mások …És foltozómesterként tartották számon, megint mások …És zuzukergetőként, vagy …És nagymesélőként, vagy …És csodacsinálóként, vagy …És bölcsként, vagy …És csizmaszaporítóként, vagy …És havatlapátolóként, vagy …És kalapszelídítőként emlegették.

Messze híres ...És foltozómester elővette a rongyos zsákját, elő a varrószerszámait, azután munkához látott. A Papucs megadóan tűrte, hogy befoltozzák kíváncsiságtól kilikadt orrait. Kicsit ugyan elszomorodott. Azt gondolta, ezentúl bezárul előtte a világ. Ki tudja, milyen sötét flekkek kerülnek rá, amelyekkel jobb esetben is csak esetlenül botladozhat. Az eszébe sem jutott, hogy ...És foltozómester érti ám a dolgát.
Pár óra múlva pórul járt Papucsunk rendkívüli selymességet tapasztalt az orra hegyében. Mennyire ámuldozott, amikor ugyanazt a meleget érezte, amit azelőtt. Az elűzött északi szél pedig mérgében újra a szélkakas farkába kapaszkodott a csonka torony tetején.
Ficserke nyakát szegve rohant átvenni a munkát. Nem akart hinni a szemének, a Papucs foltjai feltűnően ragyogtak. A rajzos, pingált orrok megteltek álmos reggeli történetekkel, délutáni kópéságokkal, ágy alá dugott csínyekkel és almacsutkákkal, lépcsőn guruló szertelenséggel, éjszakai ágyon ugrálással, rugónyekergéssel, sodronysivítással, a Papa üvöltésével: mit csináltok már megint!

– ...És foltozómester! – mutatkozott be a csodatevő varrószolgálat.

– Ez igen! – rázta meg őszinte elismeréssel a felé nyújtott kezet Ficserke. – Profi vagy, ...És foltozómester!

Hálálkodott, hogy soha nem látott ilyen beszédes, vidám, nevető foltokat. A törökös mintájú flekkek odavarázsolták a Papucs orrára a buggyos gatyájú, turbános basákat, dölyfös agákat, várakat, heves csatákat, hősöket és legyőzötteket, még a három bárgyú tehenet is, a feketét, a fehéret, a tarkát.

– Ide nézz – nevetett ...És foltozómester –, kész zsibvásár!

A Papucs nem tudta, mi az, hogy zsibvásár, így aztán soron következő kilukadásáig lesz minek utánajárnia. Csak aztán vigyázva, nem árt óvatosabban lépdelni ezután.
 

Tigris, tigris, pulóver...

Látszólag tökéletes a rend. Zuzu, az aranyhörcsög aranyketrecében uralkodik. És mi, aranyporon kívül esők, gyanútlan fekete-fehér alattvalók, vidáman hajbókolunk. Miért is lógatnánk az orrunkat? Persze, ha mindig előre sejtenénk, hogy aprócska múló szomorúság szövődik az estébe, soha sem lennénk ennyire határtalanul bátrak. A bátorságot különben sem szabad minden áron erőltetni, mert olyanok leszünk, mint a kígyóbűvölő. Bámulunk meredten egy pontba, mondjuk, a filodendron ládája mögé, és árva szót sem tudunk kinyögni. Ha megszólalna a kígyóbűvölő, kiderülne, hogy még ő is közönséges földi halandó, azt sziszegné selypesen, bátország, kiszöreg, vagy jobbik esetben azt raccsolná előkelően, bátovság, övegem, végül már dadogna vakmerően, bá-bá-bá-bátorság…, ám abban a pillanatban, amikor elébe toppanna egy tigris, elfelejtené még azt is, amihez a földkerekén egyedül neki van mersze, a kígyóbűvölést.

– Akkor sem félek a sötétben – hallatszik a filodendron ládája mögül.

Ki ne tudná, hogy éjszaka minden seszínű macska fekete! Ficserke nem hagyja annyiban, lelket suttog a sötétben sárgálló tigrispulóverbe. Engedelmesen kinőnek mancsai, megvillan a körme, és mire körbeéri a farka, a puha angóra szálakon végigfutnak a lángoló színek. Mintha a kapcsolót kattintották volna fel rajta, úgy telnek meg fénnyel a csíkjai. Talpa alatt rugóznak az aszparágusz lehullott tűlevelei, miközben észrevétlenül mozdul, fenségesen iramlik. Láthatatlan, ahogy lép, én nem látom, te nem látod, valósággal siklik, úszik a tigrispulóver. Egészen mélyről bugyborékol a morgás, tüszőiből kihajt a bajsza, alig rezdül, hegyével mégis remekül veszi a kerek világot, az érzékeny antennák behozzák az egész nappalit. Testével megtelik az óriás tükör, kinéz belőle a nagyobbacska macska és praclizza, nyelvével körbenyalja, észre sem veszi, hogy szorgos mosakodásában lecsúszott hátáról a bátorsága. Ficserke bosszúsan igazítja meg a kandúron a tigrispulóvert, mert kicsit lötyög ez az irha, meg kell hagyni. Egy divatdiktátornak azonnal szemet szúrna, hogy Muki egy S-modellben festene igazán jól, az L-es itt-ott lóg még rajta. De most az a fontos, ki köti fel a macskára a harangot, mert az bátor, az nem fél semmitől. Még Évacak nyeszergése sem rettenti vissza.

– Nyisz-nyasz! – harapdálja a szekrényajtó a közelébe érőt.

No, jó, ettől nem árt picit mégis tartani, nehéz azt előre elképzelni, a szekrény sűrűjében mi vagy ki lakozik. Muki nem egészen így gondolhatta, mert a tigrispulóverbe gabalyodva egyenesen oda vette az irányt.

– Hogy lehet az én kandúrom ilyen alamuszi? – kapja el időben a menekülőt Ficserke.

Levetkőzteti, s mivel senki sincs, aki átvállalja a kedvencéről lehámozott bátorságot, hát magára húzza a tigrispulóvert, az sem zavarja, hogy határozott és erőteljes macskaszaga van.

Ha az alattvalók túlságosan bátrak, Zuzu, az aranyhörcsög unatkozik, és unalmában kisétál ketrecéből, bolyong a lakásban, lemerészkedik a lépcsőn, körbejárja a filodendron ládáját. Ez lesz a veszte, mert ugyanebben a pillanatban indul éjszakai vadászatra a sötétben Nagyapó, aki …És lyukbakőműves, …És foltozómester, …És csodacsináló, …És havatlapátoló, …És kalapszelídítő, … És nagymesélő, … És bölcs. Most éppen nem egészen, mert dühbe gurul:

– Hát ezért tartunk macskát, hogy egerek randalírozzanak a lakásban!

Előkapja a partvist, és kergetni kezdi a felséges Zuzut, csak úgy szikrázik az aranypor a nyomukban. Mire Nagyapó, aki egyben …És zuzukergető is, utoléri őfelségét, az üldözöttről addigra lepereg az aranymáz, ugyanolyan lesz, mint alattvalói, fekete-fehér. Főleg fekete, és a sötétben talán hajszálnyi árnyalattal feketébb, ami pedig meglehetősen megtévesztő. Ezért csap le rá a partvis puhájával, no meg kiváló reflexszel …És zuzukergető. Aztán diadalmasan meggyújtja a villanyt, hogy megtekinthesse a találatot. Az ámulattól majd hanyatt vágódik ő is, mert ott fekszik előtte leterítve Zuzu, a fenséges aranyhörcsög. Nagyapó csak azért nem esik le, mert földbe gyökerezett a lába, zavartan annyit motyog, a kutyafáját, mit fogtam, mit tettem, miből lesz a tollas egér?!

Addigra összeverődik mögötte a gyászoló gyülekezet, de mielőtt belekezdenének az irdatlan szomorúságba, Zuzu egyszer csak váratlanul megrázkódik, s a rémületből csodálkozásba eső sokadalom ámulatára lassan visszanyeri aranyporát az utolsó karátig. Ficserke hüppögni, Muki morogni sem érkezik, a holtából feléledt őfelsége már vissza is tántorog az egyetlen biztonságos helyre ebben a házban, aranyketrecébe.

Vannak jól végződő éjjeli vadászatok, amikor Nagyapó nem fog egeret. Még szerencse, mihez kezdenének vele? Muki jó ízlésű kandúr, úgy sem enné meg. Ficserke pedig… Ficserke ilyenkor már elcsendesedik. Ha nem ő beszél, akkor rendre elálmosodik, kiflisedik, kuporodik, mint az este kék rácsai között a hold, aranyketrecében a szédelgő aranyhörcsög. Ficserke pizsamára cseréli a tigrispulóvert, mert bátornak lenni leginkább addig jó, amíg igazándiból nem kell hőssé válni, elég kislánynak maradni, álmos, ásító, szunnyadó, Zuzu királlyal álmodó kislánynak.

Megjelent: Hosszúfény, Magvető Kiadó, 2008.

Lásd még: Hosszúfény, verseim