Hogy napra pontosan mikor jelent meg, nem tudom, ám bizonyíthatóan éppen ma van 30 éve annak, hogy a Kárpáti Kiadó illetékese imprimálta első könyvemet, amelynek impresszumában ez szerepel: Подписано к печати 27. 3. 79. (Azaz „nyomtatásba aláírva” 1979. március 27-én.) Az akkori nyomdai átfutási időket ismerve úgy gondolom, a verseskötet leghamarább nyáron kerülhetett kereskedelmi forgalomba az akkor szokványosnak mondható 1500 példányban (egy röpke év leforgása alatt el is fogyott). Az Álmodj zenét megjelenése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy életemet radikálisan megváltoztattam: hét befejezett szemeszter után otthagytam az egyetemet (fizikát hallgattam) azzal, hogy majd inkább magyar szakra fogok felvételizni, és a munkahelyemtől is megváltam (technológia labor az egyetem keretében), mert inkább humán területen kívántam elhelyezkedni. Egyszersmind az is tudatosult bennem, hogy a versírást, amit addig játékból, hobbiból űztem, illene komolyabban vennem. Talán az életemet is érdemes rátenni az irodalomra.
A változtatásokhoz és a felismeréshez kétség kívül szükség volt az első könyv akkori megjelenésére, szakmai szempontból azonban azt gondolom, kellett volna vele még néhány évet várnom. A nyomdainál ugyanis sokkal nagyobb volt a kiadói átfutási idő, a kézirat benyújtása és a megjelenés között 3-4 év is eltelt, így ennek a kötetemnek a törzsanyagát nagyrészt az 1977-ig, azaz tinédzser koromban írt versek, leginkább megmosolyogni való zsengék képezik: mit szépítsem, nekem még húszévesen sem volt igazán fogalmam arról, mi a költészet. Első jónak mondható verseimet később, 78-ban és 79-ben írtam (Vízió, Bemutatkozás, Sas vagyok, rigó vagyok, Utólag, Csontváry, Vihar, Hever egymáson a világ, Odakint, idebent, Az igen és a nem, Éden stb.), ezek azonban már nem kerülhettek be a kötetbe, és nemcsak a hosszú átfutási idő csapdája miatt: amíg a kézirat szerkesztés alatt állt, némi csereberére adódott volna lehetőség. De a szerkesztői és recenzensi elvárás nem a magasabb esztétikum, hanem a több ideológia felé mutatott, az úgynevezett „tematikus” versek számát kellett növelnem annak érdekében, hogy a szerelmes és tájversek, költő-elődökhöz írt vagy zenei-képzőművészeti élményeket feldolgozó opuszaim benne maradhassanak. A halállal, kiszolgáltatottsággal, világvégével, a tények fölé helyezett fikcióval, netán burkolt társadalomkritikával foglalkozó és "modernista" hangütésű verseim már a saját belső cenzúrámon is fennakadtak: tudtam, ha az anyagba helyezném őket és ragaszkodnék hozzájuk, magának a kötetnek a megjelenését veszélyeztetném, így a legtöbb, amit elérhettem, hogy néhány frissebb keletkezésű szerelmes versemet a szerkesztőmnél belekönyörögtem az összeállításba.
Így aztán az a furcsa helyzet állt elő, hogy mire az első könyvem megjelent, én már cirka két éve egészen másutt tartottam, másféle versek kerültek ki a kezem alól. A 78-as és 79-es (és az első könyvből kimaradó) termésem olyan erős volt, hogy az öt évvel később, 1984-ben napvilágot látó Tágulok a Világegyetembe című kötetem anyagának a nagyobbik felét (!) éppen ezek a versek képezik (kivéve azokat, amelyek még akkor is fennakadtak a belső vagy külső szűrőkön, és csak a peresztrojka és rendszerváltás utáni köteteimben láttak napvilágot, mint például Az igen és a nem, a Manipulációk, az Éden...).
Harminc év távlatából az Álmodj zenét zengeményein leginkább csak mosolyogni tudok; alig van közte néhány, amelyről azt gondolom, költeményként megállja helyét. Természetesen sokat ront az összképen a néhány harsányon elkötelezett „szovjet” vers vagy az itt-ott fellelhető „vörös farkinca” – de hát akkoriban ezek nélkül nem jelenhetett meg könyv, pláne első kötet: a szerzőnek előbb bizonyítania kellett elkötelezettségét, utána esetleg már több szabadságot kaphatott.
Az is látszik a versanyagon, hogy egyáltalán nem értettem még a szonetthez (pedig már bőszen írtam őket), no meg az is, hogy nem egy próbálkozásomban a fizikai törvényeit igyekeztem „szerelemre átírni”; de elkövettem kémiai és biológiai vallomásokat is. Mai szemmel eléggé szörnyűek. No és ki ne felejtsem: itt jelent meg a Lenin-versem is (ennek történetéről – és részben első kötetemről – részletesen beszámoltam korábban itt: Leniniáda).
Mindent egybevetve a kicsit korán jött könyv lehetővé tette számomra, hogy alkotóként nagykorúvá váljak, és elsőkötetes szerzőként - némi szakmai tekintély birtokában - valamivel szabadon mozoghassak az irodalom akkor igen szűkre szabott keretei között.
S ha már felidézem az első kötetet, akkor az azóta eltelt időn is végignézhetek: 30 év alatt 20 önálló könyvem jelent meg (nem számítva az egy-két társszerzővel írtakat, a CD-n megjelentet vagy virtuálisat, illetve egy műfordítás-kötetkémet - ezekkel együtt 26 a teljes szám: lásd). Mennyiségében ezt jó teljesítménynek gondolom, a minőséget illetve azonban vannak kételyeim. A 20-ból talán 5-6-ról gondolom azt, hogy kiállhatja az idő próbáját és hogy több, mint egy szerző éppen érvényes képességeinek a dokumentuma.
És akkor egyetlen vers erejéig vissza az Álmodj zenéthez. Idézetül és az idei Radnóti-év előtt is tisztelegve hadd álljon itt ezúttal ez a vers:
Balla D. Károly: Álmodj zenét. Versek. Kárpáti Könyvkiadó, Ungvár (a könyvön: Uzshorod), 1979. 79 old. Az előszót Gortvay Erzsébet írta, a borítóterv ifj. Tomcsányi Mihály munkája.
