[P.Z.L., Kultúrpart:] Berniczky Éva új novelláskötete, a Várkulcsa kinyitja az ajtót, melyen keresztül, mint valami titkos járaton kapcsolatba léphetünk a határ túloldalára került Kárpátaljával.
Kárpátalja közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, közelebb, hiszen olyan, mintha a kollektív lelkiismeretünk tája lenne mindaz, ami Záhony után vár ránk. Fegyveres határőrök követelik a „kis papírt” - így kezdődik minden. Azonnal elkezdődik az irracionális játék: „kis papírt” kérnek, amelyre fogalmunk sincs mi van írva.
„Kis papír” - jut eszembe folyton, amikor Berniczky Éva Várkulcsa című új novelláskötetét olvasom, mely a Magvető Novellárium sorozatában látott napvilágot. Berniczky Éva kis papírjaiból 192 darabot számoltunk össze, ennyi oldalból áll a könyv. Berniczky hat év után tért vissza újra az elbeszélésekhez, és valljuk meg: jobban állnak neki a kis formák, mint a regény.
Az elméleti kérdéseket is helyzetbe hozó Méhe nélkül a bába című 2007-ben publikált regénye remek kísérlet volt, szerethető, jól működő prózavilágot teremtett meg, de Berniczkynek igazán a sorsvázlatok és az atmoszférateremtés áll jól, semmint a nagy egységeket egybefésülő regénykompozíciók.
Berniczky nem akar szép mondatokat írni, viszont arról nem mond le, hogy szépséges meséket duruzsoljon a fülünkbe. Illetve nem is a meséi az igazán szépek, hanem az életképek, melyek a kárpátaljai kisebbségi lét feltárása során kibomlanak előttünk.
Berniczky Éva mellőzi a társadalmi aspektusok körülírását, inkább történeteket virágoztat
ki, ezek a mesék befutják a kakasvértől feketén csillogó varroda udvarát, a raktárhelyiséget, ahol Polánya bödönt gurít a végtelenbe. A könyvben persze a kisebbségi lét abszurdjai meseszerű jelleget öltenek – lásd: Teliga Elek Alekszijovics saját apja és annak fia is egy személyben.
Hrabaltól Bodor Ádámon át egészen Márquezig írható le Berniczky családfája, mégis: a Beregszászon született, de Ungváron élő írónő semmivel sem összehasonlítható kozmoszt teremtett, melyben hiába épülnek plázák, hiába nyomják a játékgépekbe a pénzt, valójában megállt az idő.
Illetve olyan tájakon utazhatunk, ahol soha nem járt az Idő, illetve 1920 óta bizonyos hogy nem. Illetve volt még hat év..., de ez a világ annyira bonyolult, hogy az Idő is jobbnak látta, ha elkerüli Ungvárt, Munkácsot, Szelmencet és Várkulcsát. Minek megpiszkálni a „sárosan kavargó múltat” - ahogy írja Berniczky az Istenszülő című elbeszélésben.
Itt-ott kissé darabos a szöveg („Igaz, nemigen volt hová húzódniuk az ujjai elől és közül.”), de az egyenetlenségek ellenére is szerethetőek az írások.
Berniczky Éva dekoratív novellái afféle irodalmi world music kísérletek, afféle cross-over kultúra ez, mely sikerrel kerüli ki a nyomor egzotikus ábrázolását, mert Berniczky nem színezékként használja Kárpátalja etnográfikus együtthatóit, tájszavait, anekdotáit.
Sorsokat villant fel, olyan természetességgel, mintha a kárpátaljai olvasóközönségnek szánná ezeket a meséket. A legtermészetesebb módon ír a Tizennégy karátos anyáról, ahogy az is természetes, hogy egy kocka Ladában három nyelven káromkodnak az utasok a sok szúnyog miatt.
Megjelent: KultúrPart, 2010. máj. 4.
Az eredeti közlés néhány elírását javítottam - bdk. Az oldalon az írás alatti linkről mutatós kárpátaljai képek nyithatók meg. Ez például az utcánk sarkánál készülhetett:
