Korai halálom miatt kedves irodalom-történész barátunk együttérzését fejezte ki Évának. Illetve nekem, mert az internetes csevegő programban az én üzenőfalamra írta, mennyire fájlalja a dolgot, és hogy nem is tudja, miként lehetne utolsó kívánságomat teljesíteni, miszerint „halálom után szövegfájl szeretnék lenni” – de majd beszél a hollandiai magyarokkal, hátha segíthetnek.
Idős barátunk egyáltalán nem őrült meg, könyveket ír, komoly tanulmányokat publikál, rangos testületek tagja – épp csak kicsit szétszórt, szeles, nem mindig figyel a részletekre, s éppenséggel a digitális kommunikáció terén sem a leggyakorlottabb. Meg hát nyilvánvalóan nálamnál nagyobb írók állnak az érdeklődése homlokterében, így még egyik internetes életrajzomban sem látta (vagy nem vette észre), hogy ötvenedik születésnapom és a blogomban végrehajtott virtuális öngyilkosságom óta „a legaktívabb posztumusz írónak” nevezem magam. A csevegő programos profilomban is évek óta mint „BDK posztumusz” szereplek, s hiába váltottunk már számos üzenetet korábban, csak most szúrt szemet neki a halálutániságomra utaló kifejezés, és most először figyelt fel az évek óta ott díszelgő mottómra is, amelyet utolsó kívánságomnak gondolt. Ráadásul ezt az egészet úgy fogta fel, mintha Évától eredő, neki szóló küldeményeként jelent volna meg előtte a képernyőn. Holott valószínűleg nem történt más, mint hogy véletlenül a nevemre kattintott partnerlistáján, erre megnyílt a profiloldalam, és ő azt látta, amit látott – sebtében kondoleált hát Évának.
Kicsit félve válaszoltam, nehogy megint félreértsen valamit, nehogy azt higgye, a bolondját járattuk vele. Először is megnyugtattam, hogy jó egészségnek örvendek, majd biztosítottam arról, hogy egyikünk sem küldött az utóbbi időben neki semmilyen üzenetet, pláne nem ilyen tartalmút: valószínűleg a névkiegészítésemet és a mottómat érthette félre. Örült annak, hogy semmi bajom, de bosszúsan hozzátette, na majd ő kinyomozza, ki terjeszt rólam ilyen rémhíreket, ráadásul egy karikatúrámat mellékelve (nem mertem elárulni: azt a karikatúrát is én használom oldalaimon fotóportré gyanánt). Hogy a nyomozáshoz miként akar hozzáfogni, nem firtattam, mint ahogy azt sem, vajon a hollandiai magyarok miként intézték volna el, hogy digitális szövegállománnyá váljak.
Ez a virtuális öngyilkosságosdi másvalaki részéről is kiváltott némi értetlenséget a napokban. Tanítványom, akit többek között a szépirodalom rejtelmeibe kellene bevezetnem vasárnap délutánonként, házi feladatát alaposan félreértve és nyilván okítója hiúságára apellálva az én munkásságomat kezdte tanulmányozni, s mivel könyveim nagyrészt hozzáférhetetlenek (az itthon kiadottak rég elfogytak, a Magyarországon megjelentek pedig jószerével el sem jutottak Kárpátaljára), az interneten elérhető szövegeimhez folyamodott. Egyebek mellett rátalált arra az oldalamra is, amely voltaképpeni képzetes szuicidiumomat dokumentálja. Ez mindössze egy animációból (arcképem áttűnik egy afrikai halotti maszkba), életéveim feltüntetéséből és abból a megjegyzésből áll, hogy „mostantól minden posztumusz”. Akkor, 2007-ben barátaim többsége jól fogadta internetes performanszomat, amelyet egyébként a velem az évben készült televíziós portréfilm is megörökített. Azt azonban kevesen tudták, hogy akcióm nem csupán egy bohó ötletből született, célom nem valamiféle meghökkentés vagy polgárpukkasztás volt. Ellenkezőleg: fontos, komoly gesztusnak szántam, amelynek pontos „irodalomtörténeti” okai voltak. Akkor ezt elhallgattam, de most, hogy tanítványom is firtatni kezdte a miérteket, talán felfedhetek néhány részletet.
Mint az a régiónk kulturális életével foglalkozók előtt ismeretes, a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején kis lokális irodalmunkban súlyos szakadás történt. Egymással ellentétbe, szellemi harcba sodródó két legjelentősebb akkori írónk közül az egyik a szovjet hatalommal, a hol lágyabb, hol keményebb diktatúrával való együttműködést választotta, a kompromisszumok árán kivívható kis eredményekre tette rá az életét, úgy gondolta, ezen a réven érhet el Kárpátalja magyarsága a legtöbbet. A másik nem volt hajlandó lemondani kritikus magatartásáról: a szocreál irányvonaltól való eltérése és a hatalom számára elviselhetetlen igazságok kimondása okán ellenzéki szerepbe kényszerült. Egyikük nagy befolyással rendelkező kultúrpolitikusként működött évtizedekig, másikuk az irodalom és a közélet peremére kényszerítve egyik elindítója lett a magyarság polgárjogi mozgalmának. Helyzete azonban egyre kilátástalanabbá vált, ráadásul egészsége is megrendült. Ötvenévesen, nem sokkal Magyarországra települése után, 1977-ben meghalt.
A nyolcvanas évek jelentős eredményei az első, a szovjet hatalommal lojális magatartásforma létjogosultságát látszottak igazolni (a magyar kultúra „az elvtársak” bizalmát kivívva egyfajta felvirágzásnak indult, a játékszabályok szigorú betartása mellett és a cenzurális viszonyok tiszteletben tartásával pezsgő irodalmi élet zajlott), ám a rendszer összeomlása mégis – és joggal – a másik attitűd igazságát tette egyértelművé. Nem kétséges, hogy 1990 után kit emeltek piedesztálra, és kit bélyegeztek a diktatúra kiszolgálójának.
Magam mindezt igen sajátos helyzetben, megkötő családi vonatkozások és azoktól elszakító szerelmek és barátságok kereszttüzében éltem át. E kétfajta szellemi örökség közt tettem meg egyenes vonalúnak semmiképp nem mondható utamat. Súlyos szembesüléseimről külön könyvet kellett írnom, amelynek egy pontján hősöm kijelenti, hogy egyetlen nappal sem szeretne tovább élni, mint az ötvenévesen távozott mártír. A regénybeli kijelentést persze nem szándékoztam magamra vonatkoztatva azon valóságosságában érvényesíteni, de ötvenedik életévemet betöltve függőben sem hagyhattam hősöm elhatározását: a virtuális öngyilkosság a legmegfelelőbb gesztusnak látszott.
És – ha már az irodalmi háttérnél tartunk – még valami a kezemre játszott. Az említett regényemről írt tanulmányában állapította meg kritikusom, Bodor Béla: „Balla D. regénye nem mű, hanem emlékmű, nem narratíva, hanem szignatúra, megalkotása nem a szó hagyományos értelmében vett írás, hanem inkább performance. … Csakhogy, míg a performance-művész fizikai jelenlétével, testének műtárggyá, jellé alakításával sokkolja közönségét, addig Balla D. éppen a jelenlét, az (ön)azonosság minden formájának felszámolásával gyakorol gesztust: követ el virtuálisan rituális öngyilkosságot.” Volt-e ezután egyéb teendőm, mint arcomat lefedni egy törzsi halotti maszkkal, és bejelenteni, hogy mostantól minden posztumusz?
*
Újabb aforizmáimmal úgy bánok, mint Rossini az áriáival: hanyatt fekve, dúdolva, nagy pocakjára tett kottapapíron komponált, és amikor betört a huzat a szobába, elvitte a kész áriákkal telerótt lapokat; őkelme meg lusta volt összeszedni őket, inkább alkotott újakat. Nos, egy ideje bűnös kényelmességben én meg „egyenesen bele az internetbe” írom a „C-dul”-oknak nevezett, elmésnek, szellemesnek szánt egymondatos megállapításaimat, ezek megjelennek különböző közösségi oldalakon és saját blogjaimban – de egy ideje már nincsenek összeszedve egyetlen kéziratfájlban (mint az első 300). A webszél fúdossa virtuális céduláimat szerteszét. No, hát most utánakaptam néhánynak, hogy legalább itt együtt legyenek az újabban elkövetettek. Íme egy csokor:
A kettős mércénél csak egy valami veszélyesebb: ha mindent egyformának mérsz.
Fiatalon átugrottam az akadályt, középkorúan megkerültem, öregen leülök a tövében.
A textil anyagszerű, a textus anyagtalan, de a szövési hibák mindkettőn azonnal meglátszanak.
Egyesek megvilágosodása inkább elsötétedésnek tűnik.
Amiért egy kijelentés kétértelmű, még előfordulhat, hogy mindkét jelentése értelmetlen.
A középszer a nagy dolgokat méltatlanul eljelentékteleníti, a kicsiket pedig érdemtelenül felmagasztalja.
A halogatás voltaképp a szorgalom kifinomult, intellektuális megnyilvánulása.
Szeretnék az alteregóm lenni.
A nagy célokat maguk elé tűzők sokszor annak is örülnek utóbb, hogy sikerült megkapaszkodniuk az ugródeszkában.
Ugyan szavakkal szólok, de nem vagyok szószóló.
Kifelé menet egészen másnak látszik az, amiről befelé jövet szereztünk ismereteket.
Nem panaszkodom. Elég a látványom.
Elmélet és gyakorlat: valószínűségelmélet-professzor még soha nem nyert a lottón.
Az élet voltaképp nem más, mint a halál statisztikai hibája.
Rossz üzlet: csömörrel fizetni rajongásunkért.
Talaját vesztett ember könnyebbsége: többé nem kell a lába elé néznie.
Jó esetben a halál gondolata megelőzi a gondolat halálát.
Quasimodo szerint a harang rossz tanácsadó.
Precíz ember a hanyagságait is értő odafigyeléssel követi el.
A legnagyobb anakronizmus: két lábon járni, de négy lábon gondolkodni.
Világnézeti kompromisszum: Isten hozta létre az Ősrobbanást.
Nem ismerkedem idegenekkel, mondta az ember a delphoi jósda feliratát olvasva.
Mindig jókat derülök a borúlátásomon.
A megbocsátás egyben könyörtelenség is: örökre szólóan emlékeztet a megbocsátott bűnre.
Minden megdicsőülésben van valami szégyenteljes.
Képességeink révén képtelenségekre is képesek vagyunk.
A sötétség nagyon fényérzékeny.
A termékeny gondolat mindig sokágú útkereszteződésben áll, szemben az egyirányú utcák meddő igazságaival.
Eufemizmus: életútnak nevezni a halálhoz vezető utat.
És akkor végül egy posztumusz:
A halálban az a jó, hogy többé nem kell korán kelni.
Megjelent (linkek nélkül): Mozgó Világ, 2010/július
