BECSÜLT VESZTESÉG
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2007. május
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2007. május
Az autónk eleje alaposan összegyűrődött az ütközésben, de nekünk semmi komoly bajunk nem esett. Éva ajka kicsit feldagadt, miután beütötte a volánba, engem pedig a biztonsági öv fogott megy annyira, hogy a bordáim pár hétig sajogtak a rántás helyén. De ott akkor semmilyen fájdalmat nem érzetem.
Inkább lelkileg rázott meg bennünket a dolog, főleg azért, mert a másik kocsiban gyerek is volt, aki persze nem tehetett arról, hogy az alaposan ittas, beszélni is alig tudó papa elsőbbségadás nélkül hajtott fel a főútra. Először azt hittük, megúszták ők is nagyobb sérülések nélkül, a kiérkező mentőket legalábbis elküldték, inkább elkergették, azt sem engedték meg, hogy a mentős benyisson az alaposan összetört kocsijukba. Nem akarták, hogy ügy legyen belőle, csak másnap vitették be magukat a kórházba, a gyerek a lábát vágta meg az üvegtörmelékekben, a két felnőtt utas egyike bordatörést, másika agyrázkódást szenvedett. Az orvosnak bizonyára azt mondták, hogy leestek a lépcsőn.
Közvetlenül az ütközés után a részeg vezető azonnal egyezkedni akart velünk, de mi nem voltunk hajlandóak, vártuk a rendőröket, akik elég sokára keveredtek elő. Addigra a kocsiban ülő család a vezetővel együtt eltűnt a helyszínről; jött értük egy dzsip, abba átszálltak. A kiérkező rendőrök már csak minket és az ő roncsukat találták a helyszínen. Viszont megjelent az autó tulajdonosa, aki előbb a vezető rokonának mondta magát, aztán már azt állította, fogalma sincs, ki vezette a kocsit – tőle egyszerűen ellopták. Ennek ellenére (ami így persze logikátlan) az összes javítási költségünket átvállalja, amennyiben a rendőrségi jegyzőkönyvtől, feljelentéstől, miegymástól eltekintünk. A rendőrök, akik (nem mellesleg) szintén kilélegeztek némi alkoholpárát, szinte rábeszéltek minket erre a verzióra. És mivel addigra se szemtanúk, se a vétkes sofőr már nem volt a helyszínen és a rendőrök láthatólag inkább a maguk „kevés munkával sok pénzt” elvét és gyakorlatát követték, nekünk pedig, szó se róla, semmi kedvünk nem volt rendőrségi kihallgatásra menni az éjszaka közepén (ráadásul az elmenekült vétkes nélkül) és aztán bírósági tárgyalásokra járni, így eltekintettünk a feljelentéstől, beleegyeztünk abba, hogy a tulaj átvállalja a kocsinkban keletkezett kárt. A kaukázusi akcentussal beszélő illetőt egyébként, erősítették meg a Kolos fiunk riasztására vele együtt odaérkező helybéli barátai, ismerik a faluban, amelynek a határában a baleset történt, kisvállalkozó, valami presszót vagy bárfélét üzemeltet, így feltehetőleg érdeke volt eltussolni az ügyet (betelepülőként nem akart semmilyen balhéba keveredni).
Másnap aztán meg is jelent nálunk. Elmondta, hogy az ittas sofőr a sógora, ő adta neki az autót, és sajnálja, ami történt. A sógor fizetésképtelen, ha rendőrségi-bírósági ügy lett volna a dologból, a vétkest talán elítélik, de a mi kárunkat rajta ugyan be nem hajtotta volna senki.
Ez volt a tárgyalási alap. Én ugyan arra igyekeztem rábeszélni, hogy vegye meg a kocsinkat az ütközés előtti piaci árán, így bizonyosan nem ér bennünket veszteség, de miután erre nem volt hajlandó, elfogadtuk, hogy intézi és finanszírozza a teljes javíttatást.
Két hét múlva át is vehettük járgányunkat: látszatra az eleje most újszerű, a belsejében sincs nagyobb gond – épp csak 18 éves, így most már, tekintettel az előzményekre is, mindenképpen szeretnénk eladni addig, amíg jól néz ki. Életkorához képest a piaci értéke nem rossz, csak az a baj, hogy még ugyanennyit hozzá kell tennünk, amennyiben hasonló márkájú 8-9 éveset vennénk. Ennél is fiatalabbra még a fogunk sem mer fájni: egy 3-4 éves a miénkének háromszorosát, egy vadonatúj pedig a négyszeresét éri.
*
Felbecsülhetetlen veszteség érte a magyar irodalmat. Legalább 30 kilogramm össztömegű eredeti Balla D. Károly-írásmű vált a lomtalanítás áldozatává. Korábbi dolgozószobám irattárában mindmáig érintetlenül megőrződött, amit 1970-től 90-ig felhalmoztam. Bő mázsányi papír. A javát Kolos – aki részére most felújítottuk a szobát – a sarki szemetes konténerbe hordta.
Tudni kell rólam, hogy évtizedeken keresztül egyfelől német pedantériával szinte mindent eltettem-megőriztem, másfelől székely szertelenséggel hagytam áttekinthetetlenné keveredni archívumomat (egyik apai dédanyám szász, anyai nagyanyám pedig székely volt). Gyerekkori műveimet apám őrzi, én 1970-ben tettem el először „emlékbe” néhány füzetet és gépeletet. Előkerült ezek egyik legbecsesebbike is, első naplóm, amelyben nem azt írtam meg, ami velem, hanem azt, ami kedves, velem együtt felnövő kutyámmal történt.
A „Kutyanapló” és az első szerelem ihletésében egy évvel később elkezdett első „valódi” naplóm azt igazolja, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal 13 éves korom óta jegyzem fel életem fontosabb epizódjait. Csak sajnálni tudom, hogy kései kamasz koromban megszakítottam a gyakorlatot és csupán 1996-ban folytattam. Ám a közbülső két évtized sincs elveszve: ekkorra tehetők legnagyobb személyes levelezéseim, tucatnyi tömött mappa. Ha szükségem lenne rá, ezekből napi részletességgel reprodukálhatnám életem történéseit.
Persze a naplók és a levelek nem a szemétbe, hanem abba a három nagy kartondobozba kerültek, amelyek a majd legközelebb kidobandó papírjaimat tartalmazzák.
Aminek viszont nem kegyelmeztem: csaknem évente teleírt vastag versíró füzeteim (már javában gépeltem ekkor, de versvázlatot sokáig kézzel írtam, a gépelet már tisztázat volt); korai prózakísérleteim, beleértve egy fél regényt is; egyetemi jegyzeteim (kivéve József Attila-szakdolgozatom 200 céduláját); az általam vezetett vagy szerkesztett különböző műsorok konferenszai és forgatókönyvei, vetélkedők, játékok, szavalóversenyek, előadások, kiállítások, írói estek előkészületei, vázlatai, megnyitó beszédei (több mappa); kiadói és egyéb ajánlások, lektori jelentések; a legkülönbözőbb beszámolók, összefoglalók; kérvények, beadványok, tervezetek; előadások, felolvasások szövegei; elővariánsok: minden olyan kézirat, aminek a szövegén később még dolgoztam, s feltehetőleg megvan a végváltozat. Kidobtam továbbá a korábban szorgalmasan gyűjtött, sok mappányi újságkivágatot és másodpéldányt. Ez volt a 30 kg eredeti BDK.
Kiselejteztem nagyjából ugyanennyi idegen anyagot, az általam csaknem 10 éven át (1981-1989) társelnökként és elnökként vezetett József Attila Irodalmi Stúdió (később Alkotóközösség) szerzői közösségének mindahány dokumentumát (egészen mostanáig tároltam a kezemen átment összes kéziratot és újság-megjelenést). Továbbá jegyzőkönyvek, feljegyzések, az elnökké választásom szavazócédulái (!), jelenléti ívek stb. Lemondtam arról is, hogy tovább őrizzem évente indított irodalmi pályázataink teljes anyagát (több ezer beérkezett vers, több száz novella).
Az ezektől való megválás meglepő módon nem okozott semmifajta rossz érzést, talán inkább ellenkezőleg. Most már hosszú ideje azt gondolom, hogy a 80-as években tévúton jártunk. Görcsös erőfeszítéssel igyekeztünk bizonyítani (a hatóságoknak és kicsit magunknak is), hogy Kárpátalján van magyar irodalom, ezért jár neki fórum, szervezet, nyilvánosság, támogatás. A bizonyítás érdekében költővé avattuk, aki két sort össze tudott rímeltetni, novellista lett, aki egy történetet képes volt lejegyezni, ösztönöztük a szerzőket, győzködtünk mindenkit, hogy írjon, javítgattuk a rissz-rossz kéziratokat, közreadtuk változtatás nélkül a jobbnak gondoltakat, teleírtuk és írattuk az újságoldalakat és a nagy nehezen „kiharcolt” antológiákat – és felneveltünk egy olyan generációt, amelynek a legjobbjai se igazán léptek ki a középszerűségből. Tettük mindezt a magyar szó fenntartása érdekében, azzal a szent meggyőződéssel, hogy nemes missziót teljesítünk. Utólag visszatekintve meg azt látom, az egész nem ért egy kalap szart sem. Jó-jó, hogy ezek a művek magyarul íródtak a magyar olvasó számára, de irodalmi értékük nulla. Anyanyelvén szóltunk közönségünkhöz – de jaj, mit mondtunk neki, milyen nívón tettük? Építhettünk-e annyit nemzeti identitásán, mint amennyit romboltunk esztétikai ízlésén?
Azt kell mondanom, tíz év ezernyi publikációjából leginkább az a néhány tucatnyi mű érdemel figyelmet, amelyek szinte inkább buzgalmunk ellenére születettek, szemben a kötelezőnek számító szocreállal. És még az az elégtételünk sem lehet, hogy a nemzedékünk tagjai azóta íróként beértek volna. Egy részük elhagyta Kárpátalját (de másutt sem csinált írói karriert), más részük elment politikusnak, nem túl nagy sérelmére a világirodalomnak – a többiek kiteljesedés helyett inkább beszűkültek, elsekélyesedtek.
Ezért váltam meg minden nosztalgia nélkül a 80-as évek értéktelen kacatjaitól; beleértve a sajátjaimat is.
*
Barátaink régóta mesélik, micsoda mesés üdülők, szanatóriumok létesültek az utóbbi években vidékünkön, ideje lenne nekünk is megismerni őket: elvinnének minket pár helyre, fel a hegyekbe.
Nekivágtunk. Két létesítményt látogattunk meg a Latorca és a Turja völgyében. Előbb a szovjet időben is nevezetes, a rendszer bukása után évtizedig pangó, de mára újraépített, sokszorosára fejlesztett gyógyüdülőt. Rend, tisztaság, kellemes parkok tavacskákkal, patak-parti sétány, elegáns szállodai rész, étterem, lovarda – egy hatalmas, minden luxusigényt kielégítő modern komplexum. Ámultunk és bámultunk, hogy már ilyen is van nálunk. De talán ezen is túltett a másik, az új, láthatóan a felső tízezer számára létesített üdülőtelep, szaunákkal, felvonós sípályákkal, lőtérrel, minigolf-pályával és egyéb sportlehetőségekkel, pisztrángozó helyekkel, bungalókkal, több szállodával és étteremmel... Mindez az erdőben, a főúttól eléggé félreeső helyen. A parkolóban luxuskocsik, a szálloda előtt felhúzva az épp most itt üdülő vendégek országát jelző lobogók – Kárpátalján én ilyet még nem láttam.
Sokan mondják, ez a vidék megélne a turizmusból. Nem kell erőltetni az ipart, itt vannak a hegyek, folyók, gyógyvizek: síparadicsom és fürdőparadicsom egy helyen. Van benne valami, lám, néhány befektető ráérzett a nagy lehetőségre. A fejlődés elé szinte csak a külső infrastruktúra fejletlensége gördít akadályt: a luxusüdülőhöz vezető út igencsak próbára teszi az alacsonyan ülő nyugati kocsikat. Vajon mekkora elmaradt hasznot termel évente magánvállalkozóinknak az állami útkarbantartás?
Inkább lelkileg rázott meg bennünket a dolog, főleg azért, mert a másik kocsiban gyerek is volt, aki persze nem tehetett arról, hogy az alaposan ittas, beszélni is alig tudó papa elsőbbségadás nélkül hajtott fel a főútra. Először azt hittük, megúszták ők is nagyobb sérülések nélkül, a kiérkező mentőket legalábbis elküldték, inkább elkergették, azt sem engedték meg, hogy a mentős benyisson az alaposan összetört kocsijukba. Nem akarták, hogy ügy legyen belőle, csak másnap vitették be magukat a kórházba, a gyerek a lábát vágta meg az üvegtörmelékekben, a két felnőtt utas egyike bordatörést, másika agyrázkódást szenvedett. Az orvosnak bizonyára azt mondták, hogy leestek a lépcsőn.
Közvetlenül az ütközés után a részeg vezető azonnal egyezkedni akart velünk, de mi nem voltunk hajlandóak, vártuk a rendőröket, akik elég sokára keveredtek elő. Addigra a kocsiban ülő család a vezetővel együtt eltűnt a helyszínről; jött értük egy dzsip, abba átszálltak. A kiérkező rendőrök már csak minket és az ő roncsukat találták a helyszínen. Viszont megjelent az autó tulajdonosa, aki előbb a vezető rokonának mondta magát, aztán már azt állította, fogalma sincs, ki vezette a kocsit – tőle egyszerűen ellopták. Ennek ellenére (ami így persze logikátlan) az összes javítási költségünket átvállalja, amennyiben a rendőrségi jegyzőkönyvtől, feljelentéstől, miegymástól eltekintünk. A rendőrök, akik (nem mellesleg) szintén kilélegeztek némi alkoholpárát, szinte rábeszéltek minket erre a verzióra. És mivel addigra se szemtanúk, se a vétkes sofőr már nem volt a helyszínen és a rendőrök láthatólag inkább a maguk „kevés munkával sok pénzt” elvét és gyakorlatát követték, nekünk pedig, szó se róla, semmi kedvünk nem volt rendőrségi kihallgatásra menni az éjszaka közepén (ráadásul az elmenekült vétkes nélkül) és aztán bírósági tárgyalásokra járni, így eltekintettünk a feljelentéstől, beleegyeztünk abba, hogy a tulaj átvállalja a kocsinkban keletkezett kárt. A kaukázusi akcentussal beszélő illetőt egyébként, erősítették meg a Kolos fiunk riasztására vele együtt odaérkező helybéli barátai, ismerik a faluban, amelynek a határában a baleset történt, kisvállalkozó, valami presszót vagy bárfélét üzemeltet, így feltehetőleg érdeke volt eltussolni az ügyet (betelepülőként nem akart semmilyen balhéba keveredni).
Másnap aztán meg is jelent nálunk. Elmondta, hogy az ittas sofőr a sógora, ő adta neki az autót, és sajnálja, ami történt. A sógor fizetésképtelen, ha rendőrségi-bírósági ügy lett volna a dologból, a vétkest talán elítélik, de a mi kárunkat rajta ugyan be nem hajtotta volna senki.
Ez volt a tárgyalási alap. Én ugyan arra igyekeztem rábeszélni, hogy vegye meg a kocsinkat az ütközés előtti piaci árán, így bizonyosan nem ér bennünket veszteség, de miután erre nem volt hajlandó, elfogadtuk, hogy intézi és finanszírozza a teljes javíttatást.
Két hét múlva át is vehettük járgányunkat: látszatra az eleje most újszerű, a belsejében sincs nagyobb gond – épp csak 18 éves, így most már, tekintettel az előzményekre is, mindenképpen szeretnénk eladni addig, amíg jól néz ki. Életkorához képest a piaci értéke nem rossz, csak az a baj, hogy még ugyanennyit hozzá kell tennünk, amennyiben hasonló márkájú 8-9 éveset vennénk. Ennél is fiatalabbra még a fogunk sem mer fájni: egy 3-4 éves a miénkének háromszorosát, egy vadonatúj pedig a négyszeresét éri.
*
Felbecsülhetetlen veszteség érte a magyar irodalmat. Legalább 30 kilogramm össztömegű eredeti Balla D. Károly-írásmű vált a lomtalanítás áldozatává. Korábbi dolgozószobám irattárában mindmáig érintetlenül megőrződött, amit 1970-től 90-ig felhalmoztam. Bő mázsányi papír. A javát Kolos – aki részére most felújítottuk a szobát – a sarki szemetes konténerbe hordta.
Tudni kell rólam, hogy évtizedeken keresztül egyfelől német pedantériával szinte mindent eltettem-megőriztem, másfelől székely szertelenséggel hagytam áttekinthetetlenné keveredni archívumomat (egyik apai dédanyám szász, anyai nagyanyám pedig székely volt). Gyerekkori műveimet apám őrzi, én 1970-ben tettem el először „emlékbe” néhány füzetet és gépeletet. Előkerült ezek egyik legbecsesebbike is, első naplóm, amelyben nem azt írtam meg, ami velem, hanem azt, ami kedves, velem együtt felnövő kutyámmal történt.
A „Kutyanapló” és az első szerelem ihletésében egy évvel később elkezdett első „valódi” naplóm azt igazolja, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal 13 éves korom óta jegyzem fel életem fontosabb epizódjait. Csak sajnálni tudom, hogy kései kamasz koromban megszakítottam a gyakorlatot és csupán 1996-ban folytattam. Ám a közbülső két évtized sincs elveszve: ekkorra tehetők legnagyobb személyes levelezéseim, tucatnyi tömött mappa. Ha szükségem lenne rá, ezekből napi részletességgel reprodukálhatnám életem történéseit.
Persze a naplók és a levelek nem a szemétbe, hanem abba a három nagy kartondobozba kerültek, amelyek a majd legközelebb kidobandó papírjaimat tartalmazzák.
Aminek viszont nem kegyelmeztem: csaknem évente teleírt vastag versíró füzeteim (már javában gépeltem ekkor, de versvázlatot sokáig kézzel írtam, a gépelet már tisztázat volt); korai prózakísérleteim, beleértve egy fél regényt is; egyetemi jegyzeteim (kivéve József Attila-szakdolgozatom 200 céduláját); az általam vezetett vagy szerkesztett különböző műsorok konferenszai és forgatókönyvei, vetélkedők, játékok, szavalóversenyek, előadások, kiállítások, írói estek előkészületei, vázlatai, megnyitó beszédei (több mappa); kiadói és egyéb ajánlások, lektori jelentések; a legkülönbözőbb beszámolók, összefoglalók; kérvények, beadványok, tervezetek; előadások, felolvasások szövegei; elővariánsok: minden olyan kézirat, aminek a szövegén később még dolgoztam, s feltehetőleg megvan a végváltozat. Kidobtam továbbá a korábban szorgalmasan gyűjtött, sok mappányi újságkivágatot és másodpéldányt. Ez volt a 30 kg eredeti BDK.
Kiselejteztem nagyjából ugyanennyi idegen anyagot, az általam csaknem 10 éven át (1981-1989) társelnökként és elnökként vezetett József Attila Irodalmi Stúdió (később Alkotóközösség) szerzői közösségének mindahány dokumentumát (egészen mostanáig tároltam a kezemen átment összes kéziratot és újság-megjelenést). Továbbá jegyzőkönyvek, feljegyzések, az elnökké választásom szavazócédulái (!), jelenléti ívek stb. Lemondtam arról is, hogy tovább őrizzem évente indított irodalmi pályázataink teljes anyagát (több ezer beérkezett vers, több száz novella).
Az ezektől való megválás meglepő módon nem okozott semmifajta rossz érzést, talán inkább ellenkezőleg. Most már hosszú ideje azt gondolom, hogy a 80-as években tévúton jártunk. Görcsös erőfeszítéssel igyekeztünk bizonyítani (a hatóságoknak és kicsit magunknak is), hogy Kárpátalján van magyar irodalom, ezért jár neki fórum, szervezet, nyilvánosság, támogatás. A bizonyítás érdekében költővé avattuk, aki két sort össze tudott rímeltetni, novellista lett, aki egy történetet képes volt lejegyezni, ösztönöztük a szerzőket, győzködtünk mindenkit, hogy írjon, javítgattuk a rissz-rossz kéziratokat, közreadtuk változtatás nélkül a jobbnak gondoltakat, teleírtuk és írattuk az újságoldalakat és a nagy nehezen „kiharcolt” antológiákat – és felneveltünk egy olyan generációt, amelynek a legjobbjai se igazán léptek ki a középszerűségből. Tettük mindezt a magyar szó fenntartása érdekében, azzal a szent meggyőződéssel, hogy nemes missziót teljesítünk. Utólag visszatekintve meg azt látom, az egész nem ért egy kalap szart sem. Jó-jó, hogy ezek a művek magyarul íródtak a magyar olvasó számára, de irodalmi értékük nulla. Anyanyelvén szóltunk közönségünkhöz – de jaj, mit mondtunk neki, milyen nívón tettük? Építhettünk-e annyit nemzeti identitásán, mint amennyit romboltunk esztétikai ízlésén?
Azt kell mondanom, tíz év ezernyi publikációjából leginkább az a néhány tucatnyi mű érdemel figyelmet, amelyek szinte inkább buzgalmunk ellenére születettek, szemben a kötelezőnek számító szocreállal. És még az az elégtételünk sem lehet, hogy a nemzedékünk tagjai azóta íróként beértek volna. Egy részük elhagyta Kárpátalját (de másutt sem csinált írói karriert), más részük elment politikusnak, nem túl nagy sérelmére a világirodalomnak – a többiek kiteljesedés helyett inkább beszűkültek, elsekélyesedtek.
Ezért váltam meg minden nosztalgia nélkül a 80-as évek értéktelen kacatjaitól; beleértve a sajátjaimat is.
*
Barátaink régóta mesélik, micsoda mesés üdülők, szanatóriumok létesültek az utóbbi években vidékünkön, ideje lenne nekünk is megismerni őket: elvinnének minket pár helyre, fel a hegyekbe.
Nekivágtunk. Két létesítményt látogattunk meg a Latorca és a Turja völgyében. Előbb a szovjet időben is nevezetes, a rendszer bukása után évtizedig pangó, de mára újraépített, sokszorosára fejlesztett gyógyüdülőt. Rend, tisztaság, kellemes parkok tavacskákkal, patak-parti sétány, elegáns szállodai rész, étterem, lovarda – egy hatalmas, minden luxusigényt kielégítő modern komplexum. Ámultunk és bámultunk, hogy már ilyen is van nálunk. De talán ezen is túltett a másik, az új, láthatóan a felső tízezer számára létesített üdülőtelep, szaunákkal, felvonós sípályákkal, lőtérrel, minigolf-pályával és egyéb sportlehetőségekkel, pisztrángozó helyekkel, bungalókkal, több szállodával és étteremmel... Mindez az erdőben, a főúttól eléggé félreeső helyen. A parkolóban luxuskocsik, a szálloda előtt felhúzva az épp most itt üdülő vendégek országát jelző lobogók – Kárpátalján én ilyet még nem láttam.
Sokan mondják, ez a vidék megélne a turizmusból. Nem kell erőltetni az ipart, itt vannak a hegyek, folyók, gyógyvizek: síparadicsom és fürdőparadicsom egy helyen. Van benne valami, lám, néhány befektető ráérzett a nagy lehetőségre. A fejlődés elé szinte csak a külső infrastruktúra fejletlensége gördít akadályt: a luxusüdülőhöz vezető út igencsak próbára teszi az alacsonyan ülő nyugati kocsikat. Vajon mekkora elmaradt hasznot termel évente magánvállalkozóinknak az állami útkarbantartás?
Megjelent: Mozgó világ, 2007. június
