internet és irodalom - számítógép - digitális online szöveg - tartalom optimalizálás - világarchívum - szemantikus háló - e-könyv - gutenberg galaxis

Utópisztikusabb reményem, hogy az internet közönsége előbb-utóbb felnő a technológia nagyszerűségéhez. Hogy a szenny terjesztése egy határon nem megy túl, hogy a rosszindulat alábbhagy, hogy a bunkóság lokalizálódik. Hogy a netpolgár magas erkölcsiségű, segítőkész, toleráns, művelt ember lesz, aki nem rombolásra, nem alantas, hanem hasznos és teremtő dolgokra használja az emberiségnek ezt a korszakos vívmányát.

Boró néni a vasárnapi ebédet főzi a konyhában, Miklós bácsi a dolgozószobában szöszmötöl, értékes könyvgyűjteményének féltett darabjait rendezgeti. Roppant elégedett, mert sikerült teljessé tennie Révai nagy lexikonát. Igaz, kicsit fáradságos munkával pótolta az egyetlen hiányzó kötetet – de megérte. Ám ahogy igazgatja a vastag tómuszokat, egérpiszkot talál. Közelebbről is szemügyre veszi a fekete szemcséket, igen, semmi kétség. Kiemel néhány könyvet a lelet környékéről, alaposan megvizsgálja őket. A negyediken aztán felfedezi az éles kis fogak nyomát: a bőrtábla sarkát csúnyán megbontotta a hívatlan látogató.

„Kárpátalján ezt a verset tévesen nekem tulajdonították” - írta és mondta a költő, mintha ebben az (el)tulajdonításban teljesen ártatlan lenne... A számonkérések hiába történtek meg, Fondor Rezeda a plagizálás tényét soha nem ismerte el. Magyarázatai között olyasmi szerepelt, hogy az embernél sokféle kézirat előfordul, akár le is gépelhet neki tetsző verseket. Soha nem állította, hogy ő írta volna a Székelyeket, mások tévedéseit pedig nem köteles kiigazítani – szögezte le önérzetesen.

Az ember nem sok hajlandóságot mutat a halandóságra. Alkalmasságot annál inkább – ám ezt felismerni vonakodik. Elvégre mindig mások halnak meg, lám, mi meg élünk. Hátha meg lehet spórolni a szembenézést. „Nem ismerkedem idegenekkel” – mondja a konok ember a delphoi jósda feliratát olvasva.

*

Brit tudósok kimutatták, hogy akik hisznek a halálon túli életben, átlagosan 0,7 évvel tovább élnek. Ami azt jelenti, hogy a halálon túli életben való hit a halálon inneni életet hosszabbítja meg, ami viszont szöges ellentétben áll a hívők érdekeivel, lévén nem a mostani életüket, hanem a majdanit gondolják boldognak és teljesnek, amely viszont a hitük miatt éppen ennyivel, azaz 0,7 évvel lesz rövidebb az elvárhatónál. Szemléletesen a helyzetet azzal lehetne ábrázolni, mintha valaki egy alma kesernyés külsejét abban a meggyőződésben enné meg, hogy alatta majd édes falatokat talál, ám éppen azért, mert hisz a kedvező folytatásban, neki több jut a keserű részből. Komisz fickók ezek a brit tudósok.

*

A cigányasszony csontokkal dolgozott. Egészen különös formájú, hófehérre csiszolódott vékony csontocskákat használt, ezeket vetette ki a politúros asztalra amolyan sors-Marokkó pálcikákként. Nézte a kialakult ábrát, beszélni kezdett.

– Az ura azt üzeni magának, hogy él. De beteg. Lázas. Fázik és éhes. Sokan meghaltak. Ő még él, és nagyon szereti magát, bízik abban, hogy az isten hazaküldi.

Csak az élők üzenetét értette. Ha csendben maradt, a bizonyságért hozzá forduló asszony tudhatta, elhurcolt férje már nincs az élők sorában.

Nem halottlátó volt, hanem élőlátó. Látta a gyűjtőtábort és a Gulag minden szörnyű zegzugát. A holtakkal nem volt dolga. Életet jósolt, és tartotta a lelket az itthon maradottakban.

– Miféle csontok ezek? – kérdezte egyszer valaki. – Tyúké, libáé nem lehet, pedig olyasmi.

– Hasonlít, mert szárnyas jószág volt ez is. A csudálatos féniks-madár.

*

Gyakran álmodom három éve halott anyámmal. Amikor legelőször jelent meg alakja, akkor is tisztában voltam azzal, hogy valójában ő már nem él, most mégis itt látom mozogni és beszélni, együtt utazunk valahová, kattog a vonat kereke, anyám egy régi történetet mesél, talán azt, anyjával hogyan utaztak fel Szegedről Budapestre színházat nézni ezerkilencszázharminc-valahányban, mesél a havas tájról és arról, amíg ők ültek az előadáson, addig nagyapám a rádión hallgatta az egyenes közvetítést, erről mesél anyám, és engem zavar ez a helyzet, mert álmomban is tudom, hogy ő már nem él, ezért nem örülhetek annak, hogy most mégis elevennek látom, elnézek a feje fölött, kerülöm a tekintetét, ne kelljen a szemébe mondanom, de hát téged már eltemettünk a randvánci dombok alatt, emlékszel?

Addig-addig zavart ez a visszatérő helyzet, amely ébredésemet is nyomasztóvá tette, mert nem tudtam kiigazodni a megjelenítés lelki mechanizmusán, miért látom újra és újra elevennek anyámat, s miért tudom közben pontosan, hogy nem lehet az, miért nem veszi el agyam éjszakai automatizmusa vagy a tudás bizonyosságát vagy a látomás élességét, külön-külön bármelyiket elfogadnám álmaimban, de a kettő zavart, addig-addig, amíg egyszer a megoldás is felkínálkozott, tiszta felismerés formájában. Igyekezetem ellenére ugyanis anyám váratlanul elkapta a tekintetemet, pontosan értette, mi a gondom ezzel az egésszel, kicsit elmosolyodott, és azt mondta, de hát ez korábban történik, fiacskám.

Így emelte át a halála utáni álmaimat a halála előtti történésbe, s ezzel helyére is került minden. Most már szemébe nézhetek, amikor a havas táj látványát egyszerre unjuk meg az idő kattogó vonatán.

Hatalmas gázrobbanás Ungváron. Ezzel a címmel jelentek meg az első híradások a magyarországi sajtóban. A nyár legutolsó napjainak uborkaszezonos szenzációéhsége valamelyest mentheti a határon túli esemény eltúlzását. De mi itthon, alig néhány utcányira, még csak nem is hallottuk a detonációt. Persze nehéz eldönteni, honnantól kezdve lehet valamit hatalmasnak mondani, egy petárdapukkanáshoz képest lehet óriási az is, ami „csupán” egy kávézó kigyulladásával és néhány csatornafedél felröppenésével jár. Nem dőltek romba épületek, nem omlott le egyetlen fal sem, nem keletkezett kráter, maga a gázcső sem ekkor sérült meg, hanem az áramszolgáltató szakembereinek korábbi talaj alatti fúrásától. A sérülést és a szivárgást azonnal észlelték, nyomban intézkedtek, értesítették az illetékeseket. Egy órával a robbanás előtt a rendkívüli ügyek minisztériumának és a gázszolgáltatónak a munkatársai ki akarták üríteni a szivárgás helyéhez közel eső kávézót, ám nem jártak sikerrel. Az egyszemélyes személyzet ellenszegült, és két vendég a figyelmeztetés ellenére sem távozott. A gáz meg szépen felszivárgott a helyiségbe a csatornajáraton keresztül, és amikor az egyik vendég bölcsen rágyújtott… Mindketten megégtek, náluk is súlyosabban a kiszolgáló, aki később a kórházban belehalt a 90 százalékos égési sérüléseibe. Kétségtelen, hogy az akár csak egyetlen emberáldozatot követelő esetet is joggal nevezhetjük borzalmas tragédiának – maga a robbanás azonban mégsem volt hatalmas.

A középnyomású gázcső meghibásodása miatt a 120 ezres városban és a környék 64 településén (!) szűnt meg a gázszolgáltatás. A gázcsövet állítólag hamar megjavították, de a visszakapcsolás igencsak elhúzódott. A mi körzetünkben egy teljes hétig kellett várni rá (épp egy nappal azután lett újra gázunk, hogy villanyforraló és elektromos tűzhely vásárlására szántuk magunkat…), de a teljes rend csak a robbanás utáni tizedik napon állt helyre.

Belegondolni is rossz, miként vészelték volna át a gázfűtésű háztartások a kritikus napokat, ha mindez télen történik.

*

Az ukrajnai sajtóban nyár közepén robbant a hír: a magyar többségű Beregszászi járás tanácsa (közgyűlése) egyhangú határozatot hozott arról, hogy üléseik előtt nem csupán az ukrán, hanem a magyar himnuszt is le fogják játszani. A leghangosabban persze az ukrán nacionalista párt hívei tiltakoztak, de a kezdeményezést negatívan értékelték az illetékes állami szervek is, a járási ügyészség pedig meg is óvta a határozatot, felszólítva a testületet, vonja vissza alkotmányellenes döntését.

A hír különböző felhangú interpretációkban bejárta a magyar sajtót is, nekem legjobban a „Betiltanák a magyar himnuszt Beregszászban” típusú címek tetszettek, mert hát arról természetesen szó sem volt, hogy rendezvényeken, ünnepségeken, megnyitókon ne zenghetne (az eddigi gyakorlatnak megfelelően) az Isten áldd meg – arról azonban igen, hogy az ukrán állami közigazgatás részét képező helyi tanács ülésén nincsen helye ennek az aktusnak. A médiában megszólaltak történészek, jogászok, szervezeti vezetők, röpködtek az érvek pró és kontra. Lehetett hivatkozni egyfelől kisebbségi jogokra, másfelől az állami szimbólumok használatának a szabályaira, no meg persze arra is, hogy ami törvényileg nem tilos, az végül is megengedett.

Én ahhoz a vélekedéshez álltam a legközelebb, amely szerint a beregszásziak elképzelése ugyan indokolható a járás magyar többségével (erre hivatkozott a közgyűlés elnöke is), indokolható a nemzeti szimbólumok iránti jogos igénnyel, és akár érvényesíthető is, ha nincs törvény, ami tiltaná – mégis kifogásolható azért, mert ebben a most kialakult, magyarellenességgel telített időszakban (lásd korábbi jegyzetemet: Titkos állampolgárok, Mozgó Világ, 2011/6) teljesen fölösleges Kárpátalján olyan döntésekkel borzolni a kedélyeket, amelyek jottányit sem javítanak a magyarság helyzetén, nem segítik politikai érdekérvényesítő törekvéseit, nem oldják meg az anyanyelvű oktatás égető problémáit stb. stb.

Igaz, én nem igazán értem, a járási tanácsülésen egyáltalán miért kell bármiféle himnuszt lejátszani, de ha erre van valami felsőbb ukáz, az énszerintem semmi másra, csak arra jó, hogy az államhimnusznak még a ki sem alakult méltósága elvesszen – de miért kellene ehhez a mi nemzeti dalunkat is csatlakoztatni, tartogassuk azt ünnepélyesebb alkalmakra!

Nem tudni, hasonló gondolatok jártak-e az egyes képviselők fejében akkor, amikor első őszi ülésükön 48:6 szavazati aránnyal visszavonták korábbi határozatukat. A közgyűlés elnöke mindenesetre azt is megemlítette, hogy mivel nyár közepe óta nem üléseztek, a magyar himnusz egyszer sem hangzott el. A visszavonás mellett a testület arról is döntött, hogy „a továbbiakban ünnepi alkalmakkor a járási tanács üléseit az ukrán himnusszal kezdik”.

*

A magyar közéletben a devizahitelek körüli felhördülések mellett kétségkívül a Kossuth-díjas magyar író, Kertész Ákos gyújtóbombája szólt a legnagyobbat szeptemberben. Az Amerikai Népszavában megjelent nyílt levél hangos és indulatoktól sem mentes visszhangot keltett valamennyi politikai oldalon, miközben a szerző úgy nyilatkozott, hogy nem kér bocsánatot, és minden mondatát fenntartja. Az ügy a parlamentig jutott, a kormány pedig arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha Kertész nem kér bocsánatot, akkor méltatlannak tartják a Kossuth-díjra. Ezután az író elég furcsa nyilatkozatban „nyelvileg helyreigazította” legkifogásoltabb állítását, mondván, hogy „helyesen ilyen mondat nincs”.

Én a hír robbanásának másnapján Kertész Ákos hétszer címmel ezt írtam blogomban:

1. Elsősorban persze azért kínos az ügy, mert a jelentős magyar író olyan megfogalmazásra ragadtatta magát, amelyet nem lehet mentegetni. Erre a mondatra: A magyar genetikusan alattvaló – nincs mentség, bárhogy is csűrjük vagy csavarjuk, hiába szépítjük a helyzetet a kontextusra való hivatkozással, az írói munkásságba helyezéssel, szólásszabadsággal, történelmi tapasztalattal és személyes keserűséggel, értelmezési kísérletekkel. Elvi szempontból a Kertészé bizony nem különbözik A cigányok genetikusan tolvajok, A zsidók genetikusan büdösek típusú mondatoktól. Ezek rasszista kijelentések. Aki mást mond, mellébeszél.

2. A kínosság második oka, hogy a mondatot és a hozzá tartozó gondolatsort olyan személy vetette papírra és tétette nyilvánossá, aki egyrészt jelentős magyar író, másrészt baloldali gondolkodású értelmiségi, harmadrészt zsidó származású. Mindhárom körülmény külön dimenziókat nyit a mondat és mondója megítélésében – és sajnos egyiket sem tekinthetjük mentő körülménynek. Inkább terhelő mindegyik, mert az első az írótársadalomra, a másik a magyar baloldalra vet árnyékot, a harmadik pedig alapot adhat olyanfajta okoskodásra, hogy lám, a magyar zsidók mégsem magyarok, valójában lenézik a magyarokat – ráadásul faji alapon.

3. Kínos az eset azért is, mert a magyar radikális jobboldal azonnal lecsapta a magas labdát. Természetesen az ítélkezésre – saját magatartásukat ismerve – szemernyi erkölcsi alapjuk sincsen, köreikben sokkal élesebb, gyűlöletkeltőbb kijelentések hangzanak el nap mint nap (gyakorlatilag következmények nélkül). Mégis: mostani acsarkodásuk arra a gondolatra is rámutathat, hogy a rasszista megnyilvánulások nem kizárólag az ő eszmei közegükből erednek. Felháborodásuk voltaképp arra tett kísérlet, hogy Kertész Ákost (és rajta keresztül a „nemzetáruló” magyar írókat, továbbá a baloldali gondolkodókat és a magyar zsidóság egészét) maguk mellé rántsák abba a sárba, amelyben oly szívesen dagonyáznak. Ez sokkal veszélyesebb manőver, mint a „sima” cigányozás és zsidózás, mert utóbbi éppen a „magyarozás” ellenében nyerhet szélesebb körökben látszólagos jogosultságot. Nagy kár, hogy ehhez az alapot egy antirasszizmusáról ismert író szolgáltatta.

4. Kertészt megvédte a nyílt levelét közlő Amerikai Népszava (nyilatkozatban és a főszerkesztő hosszú – egyébként igen sok igazságot tartalmazó – írásában). A gesztus érthető, de nem szerencsés. A levél mellé is (ha már nem túl bölcsen a publikálása mellett döntöttek) inkább egy distinkciót jelző szerkesztőségi jegyzet illett volna. Így azonban az író melletti harcos kiállással az egyéni vélemény kollektív ráerősítést kap. Lándzsát tört Kertész mellett a magyar politikai baloldal pártja is. A mundér becsületének ilyenfajta védelmezése egyfelől szintén érthető, kelthet akár elismerést is, másfelől ezúttal a menthetetlent mentegetik, ami többek közt azért is baj, mert ha legközelebb a jobboldalon elhangzó uszító kijelentések ellen lépnek fel ebben a pártban, akkor az már sokkal hiteltelenebb lesz, s rájuk süthető a vád, hogy a rasszista kijelentéseket kétféle mércével mérik.

5. Kertész Ákos nem kért bocsánatot, és azt sem jelentette ki, hogy esetleg mégsem úgy értette azt, amit leírt. Eszerint álláspontját fenntartja. Emiatt nehéz lesz – vagy lehetetlen – megszabadulnia a magyargyűlölő címkétől. Rontja helyzetét az is, amivel érvelt, tudniillik, hogy levelét az Amerikai Népszavának írta, így itthon ezt nem kérhetik rajta számon. Ez igencsak kétes értékű kibúvó.

6. És természetesen roppant kínos az ügy azért is, mert a liberális gondolkodású magyar értelmiség láthatóan vonakodik elhatárolódni. Vonakodik, mert pontosan látja azokat a társadalmi-politikai jelenségeket, amelyek Kertészt levele megírására késztették. Értik a keserűségét, s mélyen elítélik azt a magatartást, amely ellen az író kemény szavakkal fellépett. Ez a vonakodás e szempontból szintén érthető, s bár kínosnak látszik, valószínűleg az sem lenne sokkal elfogadhatóbb, ha tömegesen és látványosan mindenki hátat fordítana Kertésznek, mert akkor a rasszista mondattól elhatárolódók látszólag egy táborba kerülnének a ténylegesen rasszista nézeteket valló és most Kertészre acsarkodó szélsőjobbal. Egyfajta csapdahelyzet alakul ki tehát, amely nem kínál jó megoldást.

7. Végül: kínos a helyzet azért is, mert Kertész Ákos Makrája az egyik legjobb magyar regény, és egy-két generációnak a társadalmi eszmélésében jelentős szerepet játszott – így mindazok, akik szemében ez kultikus műnek számít, most veszélyben éreznek egy féltett szimbolikus értéket. Az elhatárolódás helyett ezért talán a harag az érvényesebb: hogy jött ahhoz Kertész Ákos, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozzon minket!?

Megjelent: Mozgó Világ, 2011/október

több Mozgó | még több Mozgó

Íróként harminchárom éve foglalkoztat a halál. Leginkább a sajátom. Alighanem költővé is akkor avatódtam, amikor két korai versemben először néztem szembe a megszemélyesített Halállal, aki az első versben kaszáját barátságosan meglóbálva köszön rám – és én ismerősként üdvözlöm. Az Életnek viszont be kell mutatkoznia, őt nem ismerem, s fel is üvöltök, amikor galambjait vállamra ülteti. A második vízió: