Nyári internetes villáminterjú-sorozat: előbb én kérdezem íróbarátai- mat, aztán ők kérdezik választott alanyukat. 
A Könyvhéten jelent meg Bodor Béla új könyve "Már az avantgárda Carneválra ütött" címmel. A kötetben 45 tanulmány, esszé olvasható az aktuális avantgárd tárgykörében, Hermann Nitschről, Erdély Miklósról, Hajas Tiborról, a Magyar Műhely alkotóiról és másokról. Ez adta három kérdésem aktualitását: 1) Mióta a foglalkozol a kortárs, aktuális avantgárddal, a kötetbe került írásaid közül melyiket és mikor írtad legrégebben? Melyik a legfrissebb?
A válasz azért nem egyszerű, mert az avantgárd művészettel előbb találkoztam képzőművészként, sőt zenészként is, mint irodalmárként. 1970-ben támadt az a kósza ötletem, hogy megpróbálkozom a szobrászattal. Éppen ki voltam rúgva a középiskolából, ezért elhelyezkedtem a MAFILM Lumumba utcai gyárában díszítőszobrász segédmunkásként, és szűk fél évig dolgoztam ott, lazább napokon vagy munkaidő után próbálkoztam a mintázással. 1975-ben már grafikus szakra szerettem volna jelentkezni a főiskolára, de a Magyar Néphadsereg közbeszólt. Az 1970-80-as években elég sokat rajzoltam, a megélhetésem is ehhez kapcsolódott: kottagrafikákat készítettem a Zeneműkiadónak, egészen a rendszerváltásig. Persze hogy a grafikáim mennyiben tartoznak az avantgárd területére és mennyiben nem, azt nem tudom megmondani. Jelen kötet borítóján például egy egészen új munkám, az „Hommage à Bohár András” című szkenner-szekvenciám látható. Számomra mindig fontos volt, hogy olyasmivel foglalkozzam elméleti megközelítésben, aminek a gyakorlatával tisztában vagyok.
A kötetben található írások közül a legkorábbi Krausz Tivadar „Herpesz Triszmegisztosz” című könyvének roncsolt verseiről szól, de rendszeresen 1998-ban kezdtem foglalkozni avantgárd szövegekkel: akkor L. Simon László lettrista munkái hoztak izgalomba. A legfrissebb írások András Sándor ál-krimijével, Erdély Miklós költői ikonográfiájával és Hock Bea tanulmányaival foglalkoznak. Ebből is látszik, hogy az avantgárd fogalmát a lehető legszélesebb értelemben használom, legalábbis ebben az esetben
2) Hogyan látod - és keresed-e erre a választ esszéidben - azt az ellentmondást, amelyet egyfelől az avantgárd folyamatos megújulása és társadalmon kívülisége, underground volta és másfelől klasszicizálódó, beilleszkedő, kanonizálható és kanonizálódó volta között vélek felfedezni?
Az a benyomásom, hogy az avantgárd irodalmi művek ellenállnak a kanonizálásnak. Képzőművészeti alkotásokkal kissé más a helyzet, mert a szem hajlandó megszokni a különös tárgyak látványát, de éppen a szellem provokációja, ami az avantgárd művek lényege, a megszokással elvész. Szövegek esetében ez nem így működik, ott jelentés megalkotása minden olvasáskor ismét szükségessé válik. Kassák Lajos, Barta Sándor vagy Palasovszky Ödön versei ma is ugyanolyan irritálóak, mint 90 évvel ezelőtt voltak. Erdély, Hajas, Balaskó, St.Auby, Ladik, vagy akár a párizsi Magyar Műhely alkotói ma is ugyanolyan területen kívüliek a magyar irodalom hagyománytörténésében, mint évtizedekkel ezelőtt voltak.
Ezzel szemben van egy érdekes jelenség, amire Szabolcsi Miklós ma már ritkán emlegetett elmélete, a jel és a kiáltás típusú művészetet elkülönítő teória világít rá. Arra gondolok, hogy a magyar irodalomtörténetben sokszor az irodalmiság egyenrangú egységeiként állt egymás mellett az írásbeliség és az orális művészet. Azt hiszem, ez az európai művészet-elméletben egyedülálló, hiszen a szóbeliséget hagyományosan az írásbeliség előzményeként, afféle primitív kezdetként szokás szemlélni. A népköltészet és műköltészet megkülönböztetése már értéksemleges megítélésről tanúskodik, ami pusztán megőrződése szerint különít el írásjegyekkel rögzített és az élet történéseihez mint alkalmakhoz kapcsoltan előhívódó műveket. Úgy látom tehát, hogy Szabolcsi szándéka szerint ez a kettősség vezethető tovább, persze modern társadalmi körülmények között, az avantgárd szakadatlan aktualizációjában. Egyebek mellett ezért tartom találóbbnak az új avantgárd törekvések megjelölésére a korábban használt „neoavantgárd” fogalmánál Bohár András leleményét, az „aktuális avantgárd” kifejezést.
3) Kérted, hogy sürgősen küldjem kérdéseimet, mert elutazol, aztán csak egy napra térsz haza, és újra utazol. No persze: nyár van. Nyaralgatsz, nyaralgatsz?
Az a helyzet, hogy az irodalommal való foglalatosság nem igazán egészséges dolog. Az ember többnyire görnyedten ül egy asztal előtt és a számítógép képernyője előtt hunyorog. Még amikor lehetőség van némi mozgásra, az is a lehető legkevésbé optimális a fizikum számára; például a múlt héten, amikor a Széchényi Könyvtárban rohannom kellett, hogy zárás előtt végezzek a fénymásolással (Takács Zsuzsa életművét gondozom a DIA számára), sikerült úgy ölbe kapnom húsz évfolyamnyi Új Írást, hogy meghúzódott a derekam. Tudomásul kell venni, hogy 40 (sőt: harminc) év felett a fizikai kondícióért meg kell dolgozni. Ennek része az a program, amit 20/200/2000-nek hívok, és aminek az a lényege, hogy igyekszem évente 20 km-t úszni, 200-at hegyitúrázni és 2000-et biciklizni. Ez a „nyaralgatás” tehát elsősorban ebből áll. És persze az átmozgott nappal után következik a szakmai továbbképzés ideje, az éjszaka. Kell a testi-lelki-szellemi kondíció: őszig össze kell állítanom egy esszékötetet a jövő könyvhétre, be kell fejeznem a Takács Zsuzsa-monográfiát, és még az ősszel végső formába kell hoznom a következő regényemet, A nevető remeté-t. 53 éves vagyok, szorít az idő.
A válasz azért nem egyszerű, mert az avantgárd művészettel előbb találkoztam képzőművészként, sőt zenészként is, mint irodalmárként. 1970-ben támadt az a kósza ötletem, hogy megpróbálkozom a szobrászattal. Éppen ki voltam rúgva a középiskolából, ezért elhelyezkedtem a MAFILM Lumumba utcai gyárában díszítőszobrász segédmunkásként, és szűk fél évig dolgoztam ott, lazább napokon vagy munkaidő után próbálkoztam a mintázással. 1975-ben már grafikus szakra szerettem volna jelentkezni a főiskolára, de a Magyar Néphadsereg közbeszólt. Az 1970-80-as években elég sokat rajzoltam, a megélhetésem is ehhez kapcsolódott: kottagrafikákat készítettem a Zeneműkiadónak, egészen a rendszerváltásig. Persze hogy a grafikáim mennyiben tartoznak az avantgárd területére és mennyiben nem, azt nem tudom megmondani. Jelen kötet borítóján például egy egészen új munkám, az „Hommage à Bohár András” című szkenner-szekvenciám látható. Számomra mindig fontos volt, hogy olyasmivel foglalkozzam elméleti megközelítésben, aminek a gyakorlatával tisztában vagyok.
A kötetben található írások közül a legkorábbi Krausz Tivadar „Herpesz Triszmegisztosz” című könyvének roncsolt verseiről szól, de rendszeresen 1998-ban kezdtem foglalkozni avantgárd szövegekkel: akkor L. Simon László lettrista munkái hoztak izgalomba. A legfrissebb írások András Sándor ál-krimijével, Erdély Miklós költői ikonográfiájával és Hock Bea tanulmányaival foglalkoznak. Ebből is látszik, hogy az avantgárd fogalmát a lehető legszélesebb értelemben használom, legalábbis ebben az esetben
2) Hogyan látod - és keresed-e erre a választ esszéidben - azt az ellentmondást, amelyet egyfelől az avantgárd folyamatos megújulása és társadalmon kívülisége, underground volta és másfelől klasszicizálódó, beilleszkedő, kanonizálható és kanonizálódó volta között vélek felfedezni?
Az a benyomásom, hogy az avantgárd irodalmi művek ellenállnak a kanonizálásnak. Képzőművészeti alkotásokkal kissé más a helyzet, mert a szem hajlandó megszokni a különös tárgyak látványát, de éppen a szellem provokációja, ami az avantgárd művek lényege, a megszokással elvész. Szövegek esetében ez nem így működik, ott jelentés megalkotása minden olvasáskor ismét szükségessé válik. Kassák Lajos, Barta Sándor vagy Palasovszky Ödön versei ma is ugyanolyan irritálóak, mint 90 évvel ezelőtt voltak. Erdély, Hajas, Balaskó, St.Auby, Ladik, vagy akár a párizsi Magyar Műhely alkotói ma is ugyanolyan területen kívüliek a magyar irodalom hagyománytörténésében, mint évtizedekkel ezelőtt voltak.Ezzel szemben van egy érdekes jelenség, amire Szabolcsi Miklós ma már ritkán emlegetett elmélete, a jel és a kiáltás típusú művészetet elkülönítő teória világít rá. Arra gondolok, hogy a magyar irodalomtörténetben sokszor az irodalmiság egyenrangú egységeiként állt egymás mellett az írásbeliség és az orális művészet. Azt hiszem, ez az európai művészet-elméletben egyedülálló, hiszen a szóbeliséget hagyományosan az írásbeliség előzményeként, afféle primitív kezdetként szokás szemlélni. A népköltészet és műköltészet megkülönböztetése már értéksemleges megítélésről tanúskodik, ami pusztán megőrződése szerint különít el írásjegyekkel rögzített és az élet történéseihez mint alkalmakhoz kapcsoltan előhívódó műveket. Úgy látom tehát, hogy Szabolcsi szándéka szerint ez a kettősség vezethető tovább, persze modern társadalmi körülmények között, az avantgárd szakadatlan aktualizációjában. Egyebek mellett ezért tartom találóbbnak az új avantgárd törekvések megjelölésére a korábban használt „neoavantgárd” fogalmánál Bohár András leleményét, az „aktuális avantgárd” kifejezést.
3) Kérted, hogy sürgősen küldjem kérdéseimet, mert elutazol, aztán csak egy napra térsz haza, és újra utazol. No persze: nyár van. Nyaralgatsz, nyaralgatsz?
Az a helyzet, hogy az irodalommal való foglalatosság nem igazán egészséges dolog. Az ember többnyire görnyedten ül egy asztal előtt és a számítógép képernyője előtt hunyorog. Még amikor lehetőség van némi mozgásra, az is a lehető legkevésbé optimális a fizikum számára; például a múlt héten, amikor a Széchényi Könyvtárban rohannom kellett, hogy zárás előtt végezzek a fénymásolással (Takács Zsuzsa életművét gondozom a DIA számára), sikerült úgy ölbe kapnom húsz évfolyamnyi Új Írást, hogy meghúzódott a derekam. Tudomásul kell venni, hogy 40 (sőt: harminc) év felett a fizikai kondícióért meg kell dolgozni. Ennek része az a program, amit 20/200/2000-nek hívok, és aminek az a lényege, hogy igyekszem évente 20 km-t úszni, 200-at hegyitúrázni és 2000-et biciklizni. Ez a „nyaralgatás” tehát elsősorban ebből áll. És persze az átmozgott nappal után következik a szakmai továbbképzés ideje, az éjszaka. Kell a testi-lelki-szellemi kondíció: őszig össze kell állítanom egy esszékötetet a jövő könyvhétre, be kell fejeznem a Takács Zsuzsa-monográfiát, és még az ősszel végső formába kell hoznom a következő regényemet, A nevető remeté-t. 53 éves vagyok, szorít az idő.
Kérdezett és az interjút köszöni: Balla D. Károly
Bodor Béla: "Már az avantgárda Carneválra ütött". Magyar Műhely, 2007.
A könyv 1890 Ft-ért kapható az Írók Boltjában, az Alexandra könyvesboltokban, a Fókusz Könyváruházban és a Libri nagyobb boltjaiban. A Bp. VII. ker. Akácfa u. 20. alatt, a Magyar Műhely Galériában 20% árengedménnyel lehet megvenni, hétfőtől csütörtökig 10-17 óráig, pénteken délután 4-ig, amíg a készlet tart.
A könyv 1890 Ft-ért kapható az Írók Boltjában, az Alexandra könyvesboltokban, a Fókusz Könyváruházban és a Libri nagyobb boltjaiban. A Bp. VII. ker. Akácfa u. 20. alatt, a Magyar Műhely Galériában 20% árengedménnyel lehet megvenni, hétfőtől csütörtökig 10-17 óráig, pénteken délután 4-ig, amíg a készlet tart.
A szerzőről készült fotó forrása: terasz.hu
