Berniczky ÉvaSzótár a halálhoz
Amikor megérkeztünk az Ung-partra, és apósomat feltámogattam a második emeletre, az elviselhetőnél tényleg több hivatalos közeget találtunk a lakásban. A mentősök hívták ki a gyilkosságiakat, mivel a halottat egy műértékekkel teli nyitott lakásban egymagában találták meg. A nyomozók illedelmesen és udvariasan kérdezgettek, mi meg válaszolgattunk. Többnyire én, mert az apósom rosszul hall, nem igen értette, mit akarnak tőle. Pislogott riadtan, miközben mindketten leültünk szemben az elhunyttal. Pavel Karlovics, mintha csak ránk várt volna, nyugodtan dőlt hátra a kanapén. Alig különbözött a körülötte sürgölődő élőktől, legfeljebb abban, hogy diszkréten nem avatkozott bele a történésekbe. Lehunyt szemmel, gondosan elrendezetten, egyenes derékkal és fejtartással pihent velünk szemben, akár saját maga modellje. Egyik keze teste mellett, másik a kanapé támláján nyugodott. Elnéztem a két testvért, az izgága élőt és a csendéletté merevedett holtat, s az összehasonlításból látszatra mindenképpen roskatag, összeaszott gyámoltalan apósom került ki vesztesen. A halál csúfondárosan két arcát mutatta egyszerre. Miután a lakás kiürült, még inkább megfigyelhettem a közöttük lévő különbségeket. Három-négy órán keresztül ültünk így hármasban, együttlétünk virrasztásnak is beillett. Épp csak a halottmosó asszonyok nem végezték el a holttesten a szokásos teendőket. Igaz, amúgy sem lett volna mivel, körülöttünk a megnyitott csapok szárazan sziszegtek, mintha valamennyin a lakás egykori tulajdonosának a lelke távozott volna. A halott mosdatásának az is ellent mondott, hogy lefolyása se lett volna a nem létező víznek. Pali bácsi a különböző dugulások miatt évek óta a vécébe hordta a konyhából, fürdősszobából a szennyes vizet. Hogy tudott így élni? Azt kell mondjam, derűsen, elégedetten. Kupacba gyűjtötte a hétköznapi teendőket, nem sokat törődött velük. Az utolsó napig élvezettel és szorgalmasan festette műtermében világnyi méretű tematikus táblaképeit, hol Leszja Ukrajinka költészetéből, hol Petőfiből magából, hol egyenesen a bibliából. Kicsire nem adott. A tőlem igen távol álló, sőt az engem egyenesen riasztó tekintélyes vásznait tartotta valamire, pedig szerintem igazán jó képei a kevesebbet markoló, szerinte jelentéktelen ujjgyakorlatok közül kerültek ki. Azon művészek közé tartozott, akiket az elmúlt rendszer teljes hosszában bedarált, majd saját kedvére gyúrt újra. Így eshetett meg az, hogy ugyanabban a templomban (majd ateista múzeumban, majd újra templomban) bácsikánk festette a mennyezetre a hatvanas években a kis Gagarinokat a szovjet űrhajózás dicsőségére, és ugyancsak ő változtatta vissza a kozmonautákat angyalokká a kilencvenes években. Az ezt követő stációban aztán Palika bácsika, ahogyan a gyerekeink hívták, végre öntörvényűvé vált. Bárki a feje tetejére állhatott körülötte, akkor is azt csinálta, ami jólesett neki. És neki azok után, hogy már nem várták el tőle, szolgálni esett jól. Az ügyet és főleg az évfordulókat. Mániákusan vonzódott a történelmi jubileumokhoz. Ettől függetlenül vagy éppen ezzel együtt, igazán szeretetreméltó különc volt, aki soha, még véletlenül sem ítélt meg másokat, finnyáskodás nélkül fogadta be a világot. Tanítványai az ujjuk köré tekerhették, s ezzel a megnyerő vonásával jogosítványt szerzett ahhoz, hogy ő is ugyanúgy az ujja köré tekerhesse őket.
Ültünk és vigyáztunk rá, egészen addig, amíg nem jöttek a halottszállítók. Éjfél után aztán megjelent két részeg nyeszlett férfi. A puszta kezükön kívül semmilyen segédeszközt nem hoztak magukkal. Botladozó nyelvvel kérték, hogy kerítsek egy lepedőt. Kerestem, de kevésnek bizonyult, a halottak nagyra nőnek. Már-már kétségbeestem, nincs annyi lepedő a körletben, ahányba beleférne szegény Pali bácsi. Végül mégis sikerült beburkolniuk, s a két csenevész férfi nekilátott az élettelen test vonszolásához. Borzalmas volt nézni szerencsétlenkedésüket. Erejük és valamennyi adottságuk kevésnek bizonyult a holttest kegyeletteljes leviteléhez. Úgy cibálták, nyomták, vonták a közel száz kilós és két méteres Pali bácsit, ahogyan a gyilkos cipeli le a szőnyegbe tekert áldozatát a filmekben. Tehetetlenül néztük kínlódásukat, a hozzátartozók nem segíthetnek.
Pedig már gyerekkoromban sem féltem a halottaktól. Amikor a nagyanyámat felravatalozták a nagyszobánkban (mert falun a temetésig otthon búcsúzkodtak a rokonok, ismerősök halottjuktól), ahányszor csak tehettem, belógtam mama ravatalához, illetve pontosan tudtam, a koporsóban fekvő már nem a nagyanyám, mégis látni vágytam azt, ami hátra maradt belőle, hogy pontosan megjegyezhessem. Attól rettegtem, elfelejtem, kihullik az emlékezetemből, nem leszek képes felidézni az arcát. Valami azt súgja, hozzá és az őt követő távolabbi halottjaimhoz azért közeledtem önzőmód, mert mindvégig arra készültem, hogy elviselhessem azt a pillanatot, amikor éppen négy évvel ezelőtt apám oszlásnak indult tetemét kellett azonosítanom. Másfél hónapos hiábavaló, őrjítő keresés után, annyira meg akartam találni, hogy semmi sem rettentett vissza. A világ legtermészetesebb módján léptem a beregszászi hullaházba, sőt rá nem bírhattak volna a kinn maradásra. Nem émelyített az erőszakosan áradó mocsárbűz, a szaglásom addigra kizárólag látásomat szolgálta. Minden szervemmel a viaszosvászonra tapadtam, amely alól kilógott apám kezének maradványa. Azonnal felismertem a körmeiről, a formájukról, a körömágy bemélyedéseiről. Körömnyi elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy biztos legyek benne, ő az. A haja, még kivehető termete, ruházatának foszlányai, ennyiből képzeltem el az apámat. És bármi hihetetlen, végtelen könnyedséget éreztem, megtaláltam végre. Semmit sem érzékeltem abból, amit normális állapotban érzékeltem volna. Azon a délutánon elveszítettem földi kapaszkodóimat, mint aki halott gyermeket hoz a világra. Egy évvel korábban egészen más végkifejlettel megvolt ennek a lelkiállapotnak a főpróbája. Az alattomos Alzheimer-kór már átvette tudata, teste vezénylését, de még egyszer sikerült visszahoznom régi életébe. Akkor a határon csalinkázott át. Boldogan vittem haza, olyan elégedett, halálos fáradsággal tagjaimban, mintha megszültem volna az apámat. Utolsó keresésem, másfél hónapos vajúdásom tragikus véget ért. Júniusban tűnt el, augusztusban gombázók akadtak a holttestére, huszonöt kilométernyire házunktól, az erdőben. Botanikus barátom azzal vigasztalt, szép halál. Folyamatosan próbálom rekonstruálni, milyen lehetett az erdő enyészetévé válni, milyen lehetett az érzéketlen vég, amely azóta sokat szelídült bennem. Már nem tartom annyira elképzelhetetlennek. Kevésbé idegenkedem tőle, annyira csak, amennyire az ösztöneim megkívánják. Az ember gyarló, minden halálban a sajátját utasítja el.
Úgyhogy négy év alatt kétszer volt dolgom igazságügyi orvos szakértővel. A mostani megkérdezte tőlem, nincs-e ellenünkre, hogy Pali bácsit felboncolják. Az életben nem találkoztam az ukrán roztin szóval, az apámat természetesen kérdezésem nélkül felboncolták. Hát néztem értetlenül a kedves doktornőre, mire oroszra váltott, és akkor már értettem, mi felől érdeklődik. Ő meg tanácstalanságomat annak tudta be, hogy valószínűleg azt fontolgatom, akarjuk-e, vagy sem a beavatkozást. Igazam van, nem sok értelme, folytatta, hiszen a halotton nem találtak külsérelmi nyomokat, meg hát ilyen korban, két infarktus után nyilvánvaló a halál oka. Ha a mentősök nem kérik ide a rendőröket, nem is lenne szükség rá. De ebben az esetben le kell zárni a rendőrségi ügyet, azt pedig csak boncolással történhet. Mondtam, tegyék a dolgukat, és iszonyatosan szégyelltem, hogy nem értettem meg elsőre azt az átkozott boncolást.
Olyannyira bosszantott ukrán tudásom hiányossága, hogy másnap reggel biztos, ami biztos, ukrán—magyar, magyar—ukrán szótárral indultam a rendőrségre. Egész nap ingáztam a megfelelő papírokkal és papírokért a rendőrség és a városi igazságügyi orvos szakértő hivatala között. Délutánra aztán meglett az eredmény az előre borítékolt végzetes infarktusról. A nyomozó osztály megnyugodhatott, megkaptam engedélyüket, amellyel elkezdhettem a temetés körüli ügyintézést. Pár nap múlva jutottak csak eszembe elhagyott szótáraim, amelyeket persze nemhogy nem használtam, de még azon a reggelen, amikor elindultam velük, ott felejtettem az első helyen, ahová bementem, egy sárga zsákban a szék alatt, ahová a nyomozó leültetett. Ilyen balfácánt, most már nemcsak a roztin miatti szégyen mardos, oda a pótolhatatlan két kötetünk is. Családom tagjai legyintettek, azokra ugyan ihatok hideg vizet, ne foglalkozzam a dologgal. Úgy három hétig egyébként sem volt időm ilyen jelentéktelen ügyekre, az első szabadabb délelőttön azonban, nem sok reménnyel ugyan, mégis bementem a rendőrségre. Érdeklődésemre és legnagyobb csodálkozásomra, a gyilkossági osztályon mindenki tudott a szótáraimról. Olyan természetességgel fogadtak, mintha ide boldog-boldogtalan szótárral járna, majd lezserül ott hagyná az ügyintézés színhelyén. A nyomozó szívélyesen invitált a szobájába, a fiókjából előszedte összehajtogatva eltett sárga reklámtasakomat, és belerakta a könyvespolcáról leemelt csúnyakék borítójú köteteimet. Biztosan hiányoztak már, nyújtotta felém a zsákot. Határozottan rosszul esett visszavennem tőle. Hátha mégis itt kellett volna felejtenem a szótáraimat, addig legalább, míg az egész gyilkossági osztály meg nem tanul magyarul.
Megjelent: Mozgó Világ, 2008/8.
