Részlet az Önmagad cenzora c. regényből
avagy hogyan lett Kállay Labord elszánt posztmodern regényíró -
Az alábbi szöveg az 1990-es évek derekán keletkezett. Hősöm, a kissé excentrikus viselkedésű és nagy fantaszta hírében álló kárpátaljai zsurnaliszta, az ifjabbik Kállay testvér (bátyja ismert keletkutató, antropológus professzor) hasztalan próbálkozik novelláival sikert elérni magyarországi lapoknál: történeteit a szerkesztőségek sorra válasz nélkül hagyják vagy visszaküldik, olykor keresetlen sorok kíséretében. A kudarc hősömet nem töri meg, összeállít novelláiból egy teljes kötetet és azzal próbálkozik. Hasztalan. Bár újságíróként odahaza sikeresnek mondhatja magát, a szépirodalom súlyos ajtaját újra is újra az orrára csapják, ahányszor csak bebocsáttatást kér. Mivel az fel sem merül benne, hogy saját tehetségét megkérdőjelezze, újabb kudarca után nagy elhatározás születik meg benne.
„A lineáris szövegépítkezés és a realisztikus történetmondás nem képezi érdeklődésünk tárgyát; véleményünk szerint a modern prózaírás részét sem.”
– Ezzel a megjegyzéssel kaptam vissza kéziratomat egy rangos kiadótól. Ahelyett azonban, hogy fogtam volna a novelláimat és elküldtem volna a sok közül valamelyik másiknak, édes bosszút forraltam.
Ennyire undorodtok a realizmustól? Botrányosnak tartjátok, ha egy regénynek VAN története, s az ráadásul a természetes időrendet követi?
Hát majd adok én nektek posztmodern szövegtobzódást!
Hetekig a legravaszabb filosz-trükkökön járt az eszem, posztmodern szövegzsonglőrködésen, csupa olyasmin, amire buknak a Szent Kánon hatalmas urai. Nehogy már pont én ne tudjak megfelelni az intertextualitásnak és önleflexiónak, a hermeneutikának és recepcióelméletnek meg a többi tartalmatlan fogalomnak. Írok én nektek olyan metafikciót, hogy csak pislogtok!
Talán csak nem lesz nehezebb eljátszadozni a vendégszövegekkel, váltogatni a narratívákat, semmint aprólékosan kidolgozni – ahogy eddig tettem – egy valódi regény összetett cselekménysorát, felépíteni az alakok rendszerét, előkészíteni és jól időzíteni a konfliktusokat, ügyelni a szerkezetre, indítani és elkötni a szálakat… A fene fog ezzel vesződni! Keresek valami torz konstrukciót, ráhúzom a szöveget, bedobom a mixerbe, aztán ráöntöm, ráfagyasztom valami formás kis nyélre: nesztek a posztmodern nyalóka. Kapjátok be!
Ezzel csak az a baj, hogy ha nem teszek többet, mint csupán megfelelek a normaelvárásoknak, azzal – ismeretlenként – nem tudok betörni egy ilyen kiadóhoz. Megvannak a favoritjaik, az állócsillaggá rögzített nagyok, meg az ügyeletes kicsi liblingek, akik ott lihegnek mindenütt, ahol a modern irodalom két cintányérja összecsattan. Hogy engem is „felfedezzenek”, ahhoz valami különlegességet kell nyújtanom. Valami olyat, ami ezt a halálosan unalmassá vált trendet kicsit megbolondítja.
De mi lehetne ez? Mim van nekem, ami az ő szerzőiknek nincsen?
Hát igen, nincsen másom, mint ez a hozzám nőtt határon túliság, a kárpátaljaiságom, amit talán okosabb lenne letagadni, megtagadni, lerugdosni a lábamról, mint a csizmatalpra ragadt ganét, de akkor itt állnék vértezetlenül, megfosztva minden különlegességemtől. Miért ne használhatnám ki ezt a felhajtó erőt, miért ne fokozhatnám az extrémitásig a helyzetemet, miért ne lehetnék én az első és egyetlen posztmodern kárpátaljai? Pokolba hát a hagyományokkal, a sorsvallással, az elhivatottsággal! Éljen a szövegcentrikus irodalom!
Napokig törtem a fejem valami alaphelyzeten, soványka történeten, olyan kijelölhető pontokon, amelyek között kellő gyakorisággal váltogathatom a megszólalási módozatokat, elmoshatom a szerzői ént, egymásra csúsztathatom az idősíkokat és a helyszíneket, lehetőleg úgy, hogy soha ne lehessen tudni, melyik az elsődleges írói látószög, kicsoda a voltaképpeni elbeszélő.
Lassan össze is ált a fejemben egy szellemesnek gondolt én-regény laza illeszkedésű szerkezete. Azt találtam ki, hogy Magyarországra települési szándékom bejelentése után ottani részről felmerülnek velem kapcsolatban bizonyos nemzetbiztonsági kételyek, és egy megfelelő hatóságnál aprólékos és körültekintő vizsgálatot rendelnek el velem kapcsolatban. Ehhez kikérik az ukrán kollégáktól az itthoni titkosszolgálati dossziémat <gyelo>. Meg is kapják. Az orosz és ukrán nyelvű dokumentumokat tartalmazó személyi anyagom feldolgozása azonban nyelvi akadályokba ütközik magyar részről, ezért kiadják fordításra egy hites fordítónak. Ez a fordító történetesen egy Kárpátaljáról 20 éve áttelepült, akár barátomnak is nevezhető volt újságíró kollégám, aki nem először végez ilyen munkát kormányhivataloknak. Természetesen elfogadja a megbízást, miért is ne tenné, itt nincsen helye érzelmeknek, régi barátságon merengésnek, ez egy konkrét szakmai feladat, el kell végezni és kész.
Ám a szövegekkel nehezen boldogul. A dosszié ugyanis csak kisebb részben tartalmaz eredetileg is oroszul meg ukránul írt rólam szóló jelentéseket (ezekkel puszta rutinból ledarálná), a javát a saját szövegeim alkotják, vagyis magyarul írt cikkeimből, leveleimből vett „terhelő” idézetek orosz és ukrán fordításai teszik ki, néha csak pár kiragadott mondat, máskor több oldalas dokumentumok, teljes újságcikkek, hosszú magánlevelek.
Ezek visszamagyarítása sok fejtörést okoz kollégám számára, nem érti a finomabb utalásokat, érzi, hogy nemcsak az eredeti szövegek stílusára nem talál rá, hanem az értelmezése is folyton félresiklik. Mivel lelkiismeretes ember, nem akarja a visszafordítással eltorzítani, meghamisítani az eredeti szövegeimet. Ezért merész dologra szánja magát: a munkát – maximális diszkréciómat kérve – átpasszolja nekem, vagyis annak, aki az eredeti szövegeket írta, és ezért a leghívatottabb arra, hogy a „fordítástechnikai” nehézségeket megoldja.
Én pedig hozzálátok a munkához, de nem írom vissza az eredeti magyar szövegeimet, hanem úgy lavírozok a nyelvek között, hogy magamat a magyar hatóságok előtt minél jobb fényben tüntessem fel. A szovjet és ukrán hatóságok piszlicsáré dolgoknak tulajdonítottak jelentőséget, szövegeimben igazából legfeljebb elszórt nyomelemek szintjén volt jelen valami halovány rendszerkritika – ezeket felerősíteni, kiszínezni úgy, hogy mégse legyen hamisítás: nos ez igazi önreflexiós szövegírói feladat.
A regényem tényleges szövege tehát egy belső szövegfolyamra, írásaim oda-vissza fordított textusaira reflektál - mi ez, ha nem posztmodern alapszituáció? Beleillik a koncepcióba az a szándékom is, hogy regényemben a velem azonos hős szövegek által alkotja újra a saját személyiségét, létrehozva a csak ebből a személyi dossziéból előálló bátor ellenzékit - aki pedig soha nem voltam. A szövegalkotás egyfelől és a szöveg által megalkotott regényhős másfelől remek extrapolációs lehetőség, a két alkotásmód oda-visszajátszatása pompás lehetőséget nyújt a posztmodern módon könnyed, de társadalmilag mégis súlyos, a magánéletben pedig sorfordító jelentőségű irodalmi játszódásra.
Hogy még egy csavar legyen a dologban: az orosz-ukrán + kreatívan magyarra visszafordított anyaggal tömött dossziét egy éppen Bécsbe utazó közös barátunkra bízom azzal, hogy Budapesten adja át az eredetileg megbízott újságíró kollégának. Ám a randevú nem jön össze, barátom nyakán marad az anyag, kénytelen magával vinni Bécsbe - ahol ellopják tőle. Hogy az újságíró kolléga ne kerüljön emiatt a hatóságok előtt nagy bajba, nekem újra kell alkotnom a teljes anyagot. Hatalmas munka, de a szövegek által létrehozott személyem ezzel sokkal árnyaltabbá, hitelesebbé válik, már-már igazi ellenálló hőssé. Mire befejezem a nagy munkát, a bécsi dossziétolvaj regénye is megjelenik németül Önmagad cenzora címen...
Ezzel a regénnyel egészen biztosan úgy berúgom az előlem eddig elzárt Szent Kánon kapuját, hogy kiszakad sarkaiból.
_________________________________________________
Az elkészült szövegrészletek közül a belső történetnek egy önálló novellaként is megálló epizódja (a dosszié Budapestre kerülésének kalandos sztorija), ha jól emlékszem, megjelent az Árgus folyóiratban 2000 körül. - Befejezetlen regényem hősét jóval később (2006 körül) azonosítottam az akkoriban keletkezett írásaimban fel-felbukkanó Kállay Laborddal.
