Íródik, írogatódik a regényem. Lassan, de bizonytalanul. Elég sajátos módszerét választottam a szövegalkotásnak, lényege a következő. Két korábbi novellám szövegét elhelyeztem az elképzelt, megírni remélt regény belsejébe. Egyszersmind fel is daraboltam és szétszórtam a szövegegészeket az üres regénytérben. Voltaképp a darabok között nyitott tátongó résekbe írom az új fragmentumokat. Ennél persze bonyolultabb a dolog, mert a régi és a szaporodó új részeket állandóan cserélgetem, helyezgetem, vizsgálgatva, mi hová illik jobban. Egy-egy újrarendezés után aztán javítgatok az illesztékeken, a kisebb-nagyobb fejezetek új előzéket és új véget kapnak, aztán mégsem találom jónak a sorrendet, felborítok és újrarendezek mindent.

Még soha nem dolgoztam így, ennyire eltávolodva a lineáris szövegépítkezéstől. A "résekbe írt szöveg" metódusát már alkalmaztam nem egyszer, legjellemzőbben éppen az alapul szolgáló egyik novella esetében, de ott folyamatosan, ponttól pontig haladtam, míg itt le-fel, előre-hátra ugrálok a szövegtesten. Magam is kíváncsi vagyok, mire megyek ezzel a módszerrel.

De őszintén szólva nem ezzel van gondom, nem emiatt megy lassan a munka. Hanem azért, mert az alapszövegeim túlságosan is tömörek, igen gondosan kimunkáltak, és ezeket semmiképpen nem szeretném felhigítani laza történetmondással, hanem igyekszem megtartani az eredeti novellák esszéisztikus, kicsit filozófikus jellegét: sőt, ha lehet , még sűrűbb szövésű, még alaposabban megformált textusokat szeretnék létrehozni, ilyen szövegek révén próbálnám előbbre vinni a cselekményt, elmondani hősöm történetét - és ez bizony nem könnyű. Ahogy azt korábban már megállapítottam: vagy jobban kellene tudnom írni, vagy a magammal szemben támasztott igényeket kellene lejjebb szállítanom.