Március eleje óta hetente egyszer befejezem a regényemet. Mindig úgy érzem, készen van. Ilyenkor pihentetem pár napig, mielőtt az utolsó simításokra rászánnám magam. Aztán olvasni kezdem az elejétől, de nemcsak javítok, hanem menet közben egyfelől spontán módon bele-beleírok, másfelől rájövök, hogy még egy ilyen vagy olyan részlet hiányzik. Egy-két nap alatt elkészülök ezekkel is - na most már tényleg készen van. Pihentetés, újraolvasás - és megint beleírok, és megint hiányérzetem támad. De most ezúttal talán már tényleg befejeztem: a megfelelő helyre ma még beiktattam a komplex létezésről szóló újabb fejtegetésemet (már csak emiatt is), és egy hosszabb időre lezártam a 242 ezer karaktert számláló kéziratot.