Olvasom, hogy valanikor a 60-as évek közepén "Kassák levelében nyájas udvariassággal igyekezett rávenni Kádár Jánost, hogy engedélyezzen neki egy nagyszabású tárlatot." Nem, eszem ágában sincs ezért akár csak a legkisebb mértékben is megítélni a nagyar avantgard nagy mesterét. A dolog egyfelől igen komikus, másfelől nagyon szomorú, de mindenképpen sokat elmond arról az abszurd rendszerről, amelyben egy Kassák formátumú művész arra kényszerült, hogy a pártvezérnek gazsuláljon. Már csak azért sem vethetek rá követ, mert hasonló bűnt én is elkövettem, igaz, nem 80, hanem 22 évesen: amikor megjelent első kötetem, az Álmodj zenét, apám javaslatára dedikáltam egy példányt Kádár János részére, amelyet ő, apám, el is postázott az általa személyesen ismert és mai napig nagyra becsült államférfinak.

Ez olyan régen történt és oly mértékben nem volt sem jelentősége, sem következménye (az udvarias kádári köszönőlevelen kívül), hogy magam rég el is felejtettem volna, ha nemrégiben nagy-nagy bűnömül fel nem rója támadó cikkében egy akkori kollegám, akinek annakidején megmutattam ama köszönőlevelet. Amely, félő, a néhány évvel ezelőtti irattár-felszámolás során menthetetlenül az idő martalékává lett. Érdekes lenne tudni, hogy ezzel szemben verseskönyvem vajon megőrződött-e Kádár-hagyatékban.