Hosszan tartó betegség után tegnap meghalt Bodor Béla. Jó barátunk volt, ha ritkán is találkoztunk és levelet sem váltottunk sokkal sűrűbben. Abban a megtiszteltetésben lehetett részünk, hogy figyelte a munkánkat, írt a könyveinkről. (A Szembesülésről az ő tollából született az egyik legalaposabb kritika: Gravitációs csapda. Éva regényét is értően elemezte: Füzetlapok regénye.) Kivételesen kedves ember volt (ez nem zárta ki kérlelhetetlen kritikusi magatartását), emellett igazi művész, igazi szenvedélyes irodalmár, egyike a szakma szent megszállottjainak. Mindent olvasott, mindenről tudott, még a kis kárpátaljai irodalom marginális kérdéseire is maradt ideje, ereje.
(A képen Bodor Béla jobbszélen, mellette Géczi Róbert és felesége, szemből én.)
Fájó hiányt hagy maga után - jó volt eddig abban a tudatban írni, hogy ami megjelenik tőlünk, előbb-utóbb az ő szigorú mércéje szerint is megmérettetik.
Szomorú aktualitás: egy szegedi tankönyvkiadó most keresett meg azzal, hogy 9-es nyelvtankönyvükben közölnék Vízió című versemet. Álljon most itt ez a hatsoros Bodor Béla emlékére:
Vízió
csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállalcsak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát
Egy igen jellemző levélváltásom Bodor Bélával:
