Az emberi pszichében megjelenő képzetes tudattartam, mivel nem a külső világ leképeződéseként, hanem teremtő folyamat (képzelet, alkotás) eredményeként jött létre, ezért rendelkezik a külső világ reáliáival szemben azzal a felülmúlhatatlan tulajdonsággal, hogy - mivel nincs valós létezése - benne automatikusan megszűnik jelenség és lényeg feloldhatatlannak tűnő ismeretelméleti ellentmondása.

>> „Minden mű kifejleszti organikus »nem ez a mű«-párját”; >> „az irodalom lényegi impotenciáját” úgy alkalmazni „termékeny optimizmussal”, hogy „az állandó hiány-kíséretet és másság-kontinuót pozitív harmónia-alkatrésszé” tegyük, miközben a Nem-et éppúgy belevonhatjuk „a mű területébe, ahogy a Panteonban is volt pozitív oltára az »ismeretlen istennek«”; >> „végtelen, de agyontagolt mozgó semmi”; >> „gazdag mértani semmi” >> „dogma-hálózatos semmi”; >> „ezerrezgésű semmi”

A Heidegger szerint értelmezett filozófiai Semmiben elidegeníthetetlenül benne foglaltatik  annak elsődleges elfogadottsága, hogy el lehet a Semmihez jutni anélkül is, hogy appercipiálnánk azokat a roppant összetett szerkezetű jelenségeket, amelyek a Létezőt mint egészet megnyithatnák előttünk. A heideggeri Semminek eszerint csak úgy lesz jelentősége, ha semmissé teszi azon jelenségek és kérdések lényegét és értelmét, amelyekkel a Semmi keresése során találkozunk.

A megfelelően megszerkesztett Semmi anélkül számolja fel önmaga Semmi-voltát, hogy  a Valamivel bármilyen kontaktusba keveredne. A Semmihez eljutó, azt befogadó vagy megértő, vagy akár csak megsejtő értelem ilymódon nem a Valami jellegtelenségét, hanem a Minden megragadhatóságának egyetlen lehetőségét ismeri fel az önmagává szublimált Semmiben.

Előadásomnak ebben a részében példákat hozok fel a megjelenített Semmi eseteire, Lao-ce üres tányérjától Wells Láthatatlan emberén át a fekete lyukig, Mátyás király okos lányának üres kosarától a komplex számok képzetes összetevőjén át a Nirvánáig, versektől, zeneművektől és festményektől a Nazca-vonalakon és gabonakörökön át az abszolút zérus fokig és a Világegyetemet megtöltő sötét anyagig, Wittgenstein "arról hallgatni kell"-jétől Tsúszó Sándor kihúzásos verstechnikáján át a Borghes-féle Tlön-enciklopádiáig, az őskáosztól és ősrobbanástól  a tér-idő szingularitáson át a Second Life-ig, az ősprincípiumtól a sorson át a kvarkokig.

Minden létező valós és képzetes összetevőből áll; ezek együttesen alkotják a létezés komplex teljességet. A két összetevőnek az egészben való részvételét saját mértékük és intenzitásuk határozza meg. Megfelelően nagy mérték és erős intenzitás dominánssá teheti az összetevők valamelyikét, így egyes létezők inkább valóságosaknak, míg mások inkább képzetesnek mutatják magukat.

Mint ahogy az összetevők között az egészben, úgy az összetevőkön belül a mérték és az intenzitás között egyszerre van egyensúly és mozgás; ezért a létező egyfelől bizonyos állandóságot mutat saját valóságosságát és képzetességét illetően, másfelől időben változónak bizonyul. Ily módon minden létező nem csupán egyszerre valós és imaginárius, hanem ezen kettősségében egyszerre statikus és dinamikus, és magában foglalja a harmóniát csakúgy, mint a diszharmóniát. Mindezeket dologegészként és immanensen tartalmazza, tehát nem külön mint valóságos, és nem külön mint képzetes, hanem együtt, mint komplex módon létező.