A heideggeri Semmi körüli tiszteletkör után szükségesnek éreztem, hogy felújítsam régebbi blog-performanszomat, beleértve az erről szólő helyszíni tudósítást is, amelyből megtudjuk: a hiánynak vannak fokozatai. Van, ami csak úgy szimplán nincsen, meg van, ami sokkal inkább nincs. Zeusz csak egyszerűen nincs, viszont mindent tudunk róla. A görögök ismeretlen istene – Agnosztosz theosz – viszont jobban nincs, mert róla nem tudunk semmit. Ennél is cudarabbul nincsen szobra ennek az ismeretlen csávónak. A hiányok netovábbja pedig az, hogy a görögök ennek a nagyon nemlétező isten cudarul nincsen szobra számára talapzatot emeltek a Pantheonban. »a teljes helyszíni beszámoló

Leonyid Tiskov (Leonid Tishkov) moszkvai művész (és vállalkozó). Többek között az első orosz karikatúraszájt alapítója. Szverdlovsz megyében született, pedagus-családban, orvosi végzettséget szerzett, dolgozott a szakmában és szerkesztette az orosz orvosi enciklópédiát. 1980-tól szabadfoglalkozású művész. Több műfajban alkot,  számos kiállítása és bemutatója volt, a legkülönfélébb installációkkal  és projektumokkal jelentkezik, világszerte ismerik. Tiskov "a posztindusztriális társadalom romantikusa, aki alkotásaihoz a moszkvai konceptulizmust használja fel, de az ironikus dekonstrukciót az örök témák és archetipusok felé fordulva új ösztönösséggel és poézissel haladja meg". Alább egy aktuális párizsi installációjának néhány dokumentuma blogjából.

Tengereczki Pál vagy Bőrönd Ödön neve - a játékos verseknek és a méltán népszerű megzenésítéseknek köszönhetően - sejtésem szerint sokkal ismertebb, mint azé, aki megalkotta őket. Holott Tamkó Sirató Károlyban a magyar irodalom egyik legérdekesebb, legkülönlegesebb figuráját tisztelhetjük, élete alakulhatott volna úgy is, hogy ma a legnagyobb újítók, a művészet nagy forradalmárai közt kellene emlegetnünk, és hogy életműve megkerülhetetlen lenne, mint Kassáké. Ezzel szemben az irodalmi köztudat legfeljebb gyermekvers-íróként tartja számon, avantgard törekvéseiről csak keveset tud - esetleg semmit sem.

Kigúnyolni a halált – igen! Viccelődni saját agóniánkon – igen! De médiaeseményt, showt csinálni belőle, ahová kötelezően eljönnek, akik úgy gondolják, hogy kötelező elmenni nekik, protokolláris ceremóniává tenni azt, ami a valódi halál esetében is az lenne – hát ezt nem.

Eleve vonzódom mindenhez, ami eltér a megszokottól, kifejezetten szimpatizálok minden avantgárd kezdeményezéssel, az alternatív művészettel (még ha nagy mennyiségben élni nem is kívánok vele), a polgárpukkasztásban pedig mindig a pukkasztók és nem a pukkadók pártján állok.

Sajnos, részben hozzáférhetetlensége miatt, Halász Péter munkásságát nem ismerem eléggé. Egyetlen filmjét láttam, a 92-es Sade márki élete címűt; ellenben személyesen is találkoztunk, beszélgettünk (ő figyelt fel ránk egy színésztársalgóban és mindenáron beszélgetni akart velünk – oroszul!). Ez valamikor a kilencvenes évek elején történt, Zalaegerszegen, egy színházi találkozón. Azelőtt nem ismertem, akkortól fogva viszont figyeltem a róla szóló híreket, vele foglalkozó műsorokat, bele-beleolvastam a munkásságát értékelő írásokba is. Igen, lennie kell ilyen művészeknek, már csak azért is, hogy akik másmilyenek, azokban ébren maradjon a szakmai kíváncsiság, az új keresése, a művészi nyugtalanság.

Most ha nem is figyeltem volna rá külön, nem kerülhettem volna el az utolsó akciójával, fellépésével való szembesülést. Vezető hír lett, hogy a halálos kórban szenvedő Halász Péter élve felravatalozza magát, és az alkalom köré jó kis happening szerveződik.
A halálon gúnyolódni, saját betegségünkből és elmúlásunkból viccet csinálni – hát persze: Halászhoz méltó és nekem tetsző dolog. Ha Pesten élek, vagy vagyok éppen, bizonyosan el is mentem volna az élő ravatalra.

Vagy nem.

Az utólagos beszámolókat olvasva és látva (Népszabadság, Index, Kultúrház) valahogy nem tudtam elismerően csettinteni.

Kigúnyolni a halált – igen! Viccelődni saját agóniánkon – igen! De médiaeseményt, showt csinálni belőle, ahová kötelezően eljönnek, akik úgy gondolják, hogy kötelező elmenni nekik, protokolláris ceremóniává tenni azt, ami a valódi halál esetében is az lenne – hát ezt nem.

Úgy érzem, az egész előadás ugyanolyan kényszeredett lehetett, mint egy valódi búcsúztató. Sőt, annál is kényszeredettebb, mert a számtalan társadalmi elvárás mellett itt még a Halász személyiségéből fakadó elvárásoknak is meg kellett felelni. Aki jópofizott, ezért tette, aki bölcs akart lenni, szintén ezért, és ugyanezért az is, aki őszintén meghatódott.

Így pedig nincs értelme az egésznek: a protokollban és a megírt műsorrendben elveszett a dolog játékossága – és elveszett közfelháborító lényege is.