>A performansz főoldala: A SEMMI APOTEÓZISA
>Indul a performane (kérdések BéDéKához)
>Előzetes kommentek a Semmihez
A KÖZVETÍTÉS:
(időrend: alulról felfelé)
Ezt már a vesztibülben írom.
Kifelé menet az ajtóban a Malevics-hasadék helyén üreges fekete kockákból épített labirintus-folyosót találunk. Ezt építette oly nagy buzgalommal és hangerővel maga a tervező művész, Keisz Gellért, aki most személyesen kísér át bennünket az egész előteret megtöltő sötét útvesztőn.
Közben még halljuk, amint a hátunk mögött az előadóteremben Vereczkey Béla igazgató bekonferálja, Balla D. Károly pedig elkezdi a következő előadást. Címét is halljuk: Az Ung Ungvárnál.
Azt pedig csak a folyosón egymás mögé kerülve vesszük észre, hogy a sötét Malevics-folyosón mindnyájunk hátára feltűztek egy-egy cédulát. BéDéKá aforizmái vannak rajta, azok, amelyeket itt a blogban a bal- és jobb hasáb tetején olvasni lehet.
hátunk mögött hagyva az Archipenko-termet az ambivalens élményen kívül ezt vihetjük haza magunkkal.
21.16.
Hogy az estnek vége van, azt onnan tudjuk, hogy Vass Tibor elmondja megnyitó expozéját.
20.12.
Amikor már fülsiketítő a zaj, váratlanul teljes csend lesz és egy pillanatra a fényszórókat is leoltják. Mire újra világos lesz, a pódiumon már a Mendelssohn Kamarazenekar hangol. Tapssal köszöntjük őket, Kováts Péter karnagy (és elsőhegedűs) megköszöni és bekonferálja John Cage 4:33-ját.
Elő is adják. Nagy siker. Addig-addig tapsolunk, míg ráadásként újra eljátsszák a harmadik tételt.
21.04.
Egyre intenzívebbek a kinti zajok, már egy fúrógép is fel-felmorog, és valóban olyan, mintha a bejárati ajtóba szögeket vernének. BéDéKá tudomást sem véve nyomja tovább az elméletét, pedig (talán jobb is így) már egyáltalán nem hallani, amit mond.
20.53.
20.42.
Kovács Imre Attila: újra Heidegger, ezúttal van Gogh-gal és Debussyval súlyosbítva.
20.23.
És még csak most következnek a korreferátumok.
20.19.
Egy egészen rövid ideig az a benyomásom, hogy az est, bő egy és háromnegyed órával a kezdete után, végre szokványos mederbe terelődik: most lehet kérdezni az előadótól.
A közönségből valaki fizikusi tanulmányairól kérdezi BéDéKát. Tévedés volt azt hinni, hogy egyetemi élményekről lesz szó, már a tér-idő szingularitásnál és a hipotetikus elemi részecskéknél (kvark vagy kvargli, vagy valami hasonló) tartunk, hogy aztán szépen belehulljunk egy ránk leselkedő fekete lyukba.
20.13.
A DVD-t BéDéKá teátrálisan odaajándékozza az Arhipenko-terem igazgatójának, Vereczkey Bélának (akit eddig elfelejtettek bemutatni).
20.11.
Három videót fogunk megnézni. Benyomnak egy DVD-t, a képernyőn pedig – jaj, sejtettem! – nincs egyéb, mint fehér sistergés.
Megtudjuk, a rendezők felkérték Friderikusz Sándort, hogy olvasson fel üres könyvéből részleteket, ez sistergős semmi itt most az ő elmaradt reagálása.
De hamar megelevenedik a kép: archív felvételt látunk, Zeneakadémia, a fiatal Kocsis Zoltán (talán 1980-ban) adja elő Kurtág György Némajátékát. Nem, nem a mikrofont felejtették el bekapcsolni, halljuk a közönség köhintéseit. És persze a címének megfelelő művet is.
Egy harmadik darabot is meghallgatunk: semmi-virtuózok konstruálta okos szoftver egy Beethoven-előadásból (VII. szimfónia, a Firenzei Maggio Musicale Zenekarát Zubin Mehta vezényli) kikapkodta és szünetmentesen sorba rakta a partitúra összes szünetjelét.
20.03.
Tsúszó Sándor kihúzásos verstechnikájánál elveszítem a szálat, pedig még csak ezután jönnek a Wittgenstein-idézetek.
20.02
Ahol azelőtt semmi sem volt kifüggesztve, ott most ki van függesztve 17 darab Semmi: üres keretek pontos és részletes felirattal. BéDéKá megint a kivetített falról intéz két kedves mondatot Szilágyi Lackóhoz és Zoé Pithez arról, hogy a művészet örök (ezt nélküle nem tudtuk volna), majd Szedlák Ádám, miután a magyar undergrandról és cyberpunkról beszélt, ünnepélyesen megnyitja a tárlatot. Egy mellettem álló tájékozatlan fazon megkérdezi, és hol van a művész. Meghalt néhány hete, súgom. Ez egy emlékkiállítás. Aha, mondja, akkor már érti, miért van egyes képek alatt 2008-as dátum.
Mire visszaérünk, BéDáKá már megint az üres teremnek szónokolt. Úgy látszik, ez a heppje.
Gyorsan leültünk, hogy le ne maradjunk a telefonkönyv felolvasásáról: az előadó vég nélkül sorolja a hiány, a nincs, a Semmi előfordulásait irodalomban, zenében, tudományban.
19.43. INTERMEZZO
Mindnyájan kivonulunk az előadóból és megnézzük Szilágyi László megfestetlen képeit.
(kávé nincs)
19.31.
Fel lehet lélegezni, BéDéKá elégedetten hátradől, Balogh Robert elnézést kér, de fél nyolckor már másutt kellett volna lennie, átadja a terepet Baj László színművésznek (Miskolci Nemzeti), aki a Hal éji énekét (Morgenstern) adja elő nagy átéléssel; nem mulasztja el bejelenteni, hogy Szabó Lőrinc konzseniális tolmácsolása tette lehetővé ezt a magyar nyelvű interpretációt.
Egy fiatal performer következik, Tatár Balázs János, aki József Attila sor- és szóközeiből improvizál tartalmas némaságot. Utána azt mondja, hogy közben meg Miskolcon ül a gépe előtt és itt kommentel. Szóközök nélkül.
Újra baj van. Vagyis Baj László van az emelvényen (ez egy bédékásan lapos poén volt), ezúttal Tandorit hallgat, valami hosszú sakkozós címe van.
19.26.
Visszakanyarodunk a görögökhöz, de csak azért, hogy Platontól rugaszkodjunk el Heideggerhez és az egzisztencialista Semmihez. BéDéKá szerint Heidegger Semmijének az a lényege, hogy a megismeréséhez vezető út megsemmisíti magát az utat. Vagy a megismerést. Vagy azt, hogy vezet. Ezt nem értem teljesen pontosan, pedig a Lét és Idő kötelező volt PhD-n.
A dolog lényege nagyjából az, hámozom ki, hogy a Semmi azon közvetlenségében megragadható. Naná, hogy BéDéKá nem közvetlenséget, hanem közvetítettlenséget mond. Így tudományosabb. „Az egzisztencialista létélmény tapasztalati megelőzöttsége”. Jaj ne, ez már fáj.
Szóval állítólag a heideggeri Semmi által feloldódik az a kognitív disszonancia, amely a világnak a megismerhetetlensége (mint attribútum), és az embernek a világ megismerését célzó törekvése (mint archetipikus alapirányultság) között feszül.
Ugye tetszik érteni.
19.15.
Szentkuthy Miklós Prae-jéről esik szó. BéDéKá licitál, Balogh Robert kontráz. Régen olvasták, de jól emlékeznek rá, szálldosnak az idézetek.
100 kilométeres körzetben alighanem ők ketten az egyedüliek, akik olvasták a Prae-t.
19.10.
Megtudjuk: a hiánynak, a nincsnek vannak fokozatai. Van, ami csak úgy szimplán nincsen, meg van, ami sokkal inkább nincs. Zeusz csak egyszerűen nincs, viszont mindent tudunk róla. A görögök ismeretlen istene – Agnosztosz theosz – viszont jobban nincs, mert róla nem tudunk semmit. Ennél is cudarabbul nincsen szobra ennek az ismeretlen csávónak. A hiányok netovábbja pedig az, hogy a görögök ennek a nagyon nemlétező isten cudarul nincsen szobra számára talapzatot emeltek a Pantheonban.
Ez kérem, maga a semmi megdicsőülése, mondja BéDéKá.
19.01.
- Mondd, mennyire zavarnak téged a saját manírjaid? - Ez a moderátor első kérdése. Nem rossz. BéDéKá olyasmit mond, hogy imád a manírok tengerfenékre levert pillérein lépkedni. Ugyanakkor ezek a legőszintébb „csináltságok”, ha nem úgy lenne, már rég vízbe fulladt volna.
- Minden csak játék? mennyire kell téged komolyan venni?
- Engem egyáltalán nem kell. De a játékaimat illik halálosan komolyan venni, mert én is így űzöm.
- Itt vannak például a görögök - folytatja. (Érzem, hogy hosszú értekezés fog következni.)
18.55.
Erre, mint valami végszóra, bejön egy számomra ismeretlen ember és ezeket mondja: „A Semmi apoteózisa. Ezzel a címmel tart ma Önöknek előadást Balla D. Károly, akit ezennel bemutatok.” (bemutatja) „Én
18.50.
Mácsai még nem ment ki, amikor BéDéKá már begördült, tolószékével körbegurulta a művészt, „Ez volt a tiszteletkör”, sütötte el a lapos poént kézfogás közben. Mácsai el, BéDéKá pedig elfoglalta az emelvényen ugyanazt a pozíciót, mint amelyben bejövetelkor láttuk. Nyilván szándékosan tett így, értettük is a gesztust, de ő a gyengébb felfogásúaknak is szájába rágta az indítással: „Előző előadásomban…”, és összefoglalta pár mondatban, amiről az érkezésünk előtti másfél órában beszélt (volna).
Mácsai megvárta a taps végét, zavart mímelve elnézést kért a felolvasás közben elkövetett bakikért; legközelebb majd jobban fog vigyázni. Bejönnek az első jóízű kuncogások, újabb meghajlás és újabb hosszú taps, épp annyi, hogy a lapozást, a „felolvasás” és az üresjáratok idejét felhasználva szinte szinkronban tudjak közvetíteni.
18.42.
„Godot úr megbízásából közlöm, hogy ma este nem jöhet, de holnap feltétlenül eljön.”
Akkor mégiscsak átverés, gondoltam, mehetünk haza.
Ám váratlanul felgyulladt a világítás az előtér és az előadóterem közti átjáróban, szemben egy üres képkeretre esett a csalogató sárga fény. Megindultunk arra, és a forduló után egy szárnyas ajtó méretű kifeszített lepedővászonba ütköztünk. Malevics Fekete négyzete volt ráfestve.
Az utánunk érkezők egyre jobban rányomtak minket a vászonra, amely egyszer csak hosszában felhasad, és mi a hasítékon keresztül szinte beestünk az előadóba, a voltaképpeni Arhipenkóba.
Az tök üres terem kis emelvényén, legnagyobb meglepetésünkre, Balla Dé már javában beszélt, úgy festett, valamely okfejtésének éppen a vége felé tart. Mindenki igyekezett minél gyorsabban és csendesebben elfoglalni a helyét. Eközben az előadó ránk sem hederítve rutinosan lezárta gondolatmenetét, utolsó szavai, ha jól idézem fel, ezek voltak: „A létező műrészletek közti hiányokat előbb megtöltjük saját szövegünkkel, majd épp a pillérül szolgáló eredeti létezéseket eltávolítva súlyosbított hiányt hozunk létre. Ezzel a hiányzó kezű torzó befejezi önteste megmintázását.” Ezek után megköszönte a figyelmet és a hátsó ajtón kigurult a teremből.
A közönség fél percig döbbenten ült a helyén, majd zavartan mozgolódni kezd. 2 percet kell várni az első bekiabálásokra („Mi ez a baromság? – Hülyét csinál belőlünk! – Baszom az ilyen performanszot!), ötöt a füttyégésre és szórványos tapsokra, és hét teljes perc telt, míg ketten felálltak a helyükről. De ők sem mentek el, kicsit álldigáltak, majd visszaültek. A 9. percben befejezem ezt a jegyzetet. Most várom, hogy mi lesz.
18.22.
Kicsit idegesek a várakozók, mert még mindig nem lehet bemenni. Ez vagy százszor ki is van írva. Már mindenki végigolvasta azt a 17 kirajzszögezett papírt, amelyek mindegyikén ugyanaz a szöveg, tömbösen, de pontokba szedve. Az elsőben a rendezők sajnálatukat fejezik ki amiatt, hogy az előadás színterét csak a kezdés pillanatában tudják megnyitni előttünk. A második pontban kérik, hogy addig is teljes intenzitással várjunk Godot-ra. A harmadikban pedig bejelentik, hogy ezen a helyen fog megnyílni az előadás kísérőrendezvénye, Szilágyi László megfestetlen képeinek a tárlata.
Utóbbira a legkisebb előkészület sem utalt és az előadóterem felől sem mutatkozik semmilyen mozgás, egyetlen szervezőt vagy résztvevőt nem látok közel s távol. Fel is merült bennem a gyanú, vajon nem lehetséges-e, hogy A Semmi apoteózisát egy elmaradt előadással, meg nem tartott rendezvénnyel akarta-e BéDéKá bemutatni. Idecsődített jó sok embert, ahol aztán nem történik semmi, vagyishogy ahol éppen A SEMMI történik. És mi ehhez szolgáltatunk szánalmas asszisztenciát.
febr. 28. 18.10.
BéDéKá kért, hogy jöjjek fél órával korábban beüzemelni a laptopomat, ehhez képest eléggé idegesítő, hogy a terembe nem mehetek be sem én, sem a szép számmal összejött közönség. Az üres előtérben kell várakoznunk. Leültem az egyetlen székre és kinyitottam a laptopomat. A mikrohullámos (WiFi) internetkapcsolat (okos eszközök!) működik itt is, ezért pötyöghetek.
febr. 27. reggel
Jóreggelt, szervusztok, Markovits Dóra vagyok. BéDéKá hosszas unszolására elvállaltam ezt az online blog-közvetítést. Kaptam jelszót az oldalhoz, így egyenesen ide fogom írni holnap este a kronológiát.
BéDéKá azt mondta, olyan médiumot szeretne - engem -, aki kritikával közvetít, meglátja az előadás gyengéit. Nekem elég éles a nyelvem, mondta, de mégsem vagyok sem felületes, sem rosszindulatú. Ezért képes vagyok, mondta, a tényszerű, de mégis élvezetes közvetítésre. Vagy nem, mondom én. De majd meglátjuk. Legközelebb már élesben.
________________