Téged az olvasók sokműfajú szerzőnek ismernek, nem utolsó- sorban drámaírónak. Szerinted volt a drámához való affinitásodnak köze ahhoz, hogy a Zehuze című, nemrég megjelent levélregényed- ben tulajdonképpen egy kitartott monológot, egy nagyon erősen hangra írt szöveget olvashatunk? Egészen biztosan van köze hozzá – ami vicces, hogy a drámához való „affinitásom” tanult affinitás, még egyetemista koromban is alig érdekelt a színház, egy életfordulat révén kerültem oda és tanultam ki, és ugyanígy volt a forgatókönyvírással is: meg kellett tanulnom mondható és mindenféle szájakba illő mondatokat írnom. Ez tulajdonképpen sokszor át is segített a nehézségeken.
Ehhez kapcsolódva, miért döntöttél úgy, hogy kihagyod a válaszokat, azaz – néhány kivételtől eltekintve – a többi hangot? És miért nem a levélregények megszokott formáját követed, azaz miért nem egyes levelekre tagolold a szöveget, hanem folyamként közlöd azokat?
Egyrészt mert így született meg bennem, így „láttam meg” egy szép napon ezt a könyvet, amikor tíz évvel anyám halála után két hét alatt kiolvastam nagyanyám összes levelét, töretlen időfolyamként, és csak amikor már komolyan írni kezdtem, akkor jöttem rá, hogy milyen pokolian megnehezítettem magamnak a megírását ezzel az egyoldalúsággal, és egyirányúsággal, viszont a kihívás miatt nagyon sok mindenre rájöttem írás közben, ami remélhetőleg a jövőben is hasznomra lesz: hogy miként lehet a tükör felületére rácsempészni a látványt, mondjuk így.
Végül, az, hogy a regényed elbeszélője és egyben főszereplője egy nő, méghozzá egy nagymama, vajon annak köszönhető, hogy éppen a nagyanyád leveleit használtad alapul, vagy netán valamiféle ellenpontot kívántál nyújtani a magyar irodalomban meglévő aparegény-túladagolással szemben?
Beleszerettem ebbe hangba (nem volt nehéz), de tény az is, hogy számomra érthetetlen módon kevés nagy női hang van a magyar irodalomban, és valóban volt bennem egy olyan ambíció, hogy univerzálissá, kozmikussá növesszem ezt a hangot, a mai irodalmi tendenciák ellenpontjaként. A családunkban mindig a nagypapa volt az Isten, a törzsfőnök, a szent, akit imádni kellett, és én csak a levelek olvasása közben jöttem rá, hogy mintegy mellékesen, minden fontoskodás nélkül, a maga szenvedélyes és túlzó módján, de a nagymama volt az „igazi”. Kimondhatatlan gyönyörűséget okozott a nagyanyám bőrébe bújni, és elindulni erre a felfedezőútra. Alig akaródzott kibújni belőle.
Forgách András Bán Zsófia kérdezte. Mindkettejük munkáját köszöni: Balla D. Károly
Magvető, Budapest, 2007. 644 old.
