- egy hosszú beszélgetés, folytatásokban - I. rész -

Közvetlenül a Kelet-Közép-Európát újrastrukturáló 1989/90/91-es politikai-társadalmi változások előtt egy 1988-ban keletkezett esszéjében az akkor szovjet állampolgárságú magyar író, Balla D. Károly (1957) a következőképpen határozta meg sajátos földrajzi és szellemi koordinátáit:

"Ungvárott lakom, a Várhegyen. Apám szerint kertünkben ér véget a Kárpátok. Igaza lehet, mert dél és délnyugat felé nézve erkélyünkről csak az alföldi táj síkja tárul elénk, és csupán a Sátorhegy elmosódó kontúrját láthatnánk a horizont fölé magasodni a határon túlról, ha azt is el nem állnák az új lakótelep emeletes épületei. Az ellenkező irányból viszont valóban a Kárpátok utolsó hegyei lépegetnek házunkig, szépen egymás mögé-fölé ívelődve az Ung völgyében."

– Ön tehát bizonyos értelemben két világ határán állva szemléli közvetlen és tágabb környezetét. Szeretnénk megkérni, vázolja a vidék történelmét kevésbé ismerők számára, hogyan alakult ki ez a helyzet, miként jött létre az a sajátos földrajzi-etnikai alakulat, amelynek még a puszta megnevezése is problémát jelent.

– Nem szeretnék a messzi múltba visszanyúlni. A téma iránt érdeklődők könnyen hozzájuthatnak azokhoz az összefoglaló vagy részletekbe is bocsátkozó könyvekhez, leírásokhoz, amelyek, ha olykor többféle értelmezésben is, de énnálam mindenképpen hitelesebben szólnak arról, az Ural környékéről (vagy más nézetek szerint Belső-Ázsiából) származó, nehezen meghatározható és mindenképpen vegyes genetikai eredetű, de bizonyíthatóan finnugor nyelvű magyarság hogyan vándorolt be a Kárpát-medencébe, miként jött létre ezeregynéhány esztendeje a történelmi Magyarország, meddig terjedtek területei és milyen összetételű volt a lakossága, hogyan harcolt tatárral és törökkel, miként lépett államszövetségre Ausztriával, és az I. világháborút követően hogyan hullott szét az Osztrák-Magyar Monarchia. Az 1920-as ún. trianoni békediktátum a háborúvesztes Magyarországot megfosztotta területének mintegy kétharmadától; az ezek teljes vagy részbeni visszaszerzésére tett kísérlet a II. világháború során kudarcot vallott. Az újabb háborúvesztést követően végül máig érvényesen kialakult az a helyzet, hogy a mai Magyarország határain kívül a szomszédos országokban kisebb-nagyobb őslakos magyar népcsoportok élnek, amelyek tagjai (és utódaik) önakaratuk ellenére és önhibájukon kívül lettek más ország állampolgárai. Az ún. Felső-Tiszaháton, nagyjából négy történelmi vármegye területén élő magyar etnikum a vele évszázados földrajzi és politikai közösségben élő ruszinokkal (a vidék szláv lakosságával) együtt a magyar államiság kereteiből kiszakadva előbb a Csehszlovák Köztársaság kötelékébe került (1920-1938/39), majd rövid időre a háborút viselő Magyarország visszacsatolta, végül 1944-ben a szocializmust Európába exportáló felszabadító/megszálló szovjet csapatok befolyása alá került. Magyarországnak ismét le kellett mondania történelmi területeiről, és az 1945-ben Moszkvában megkötött szovjet-csehszlovák egyezmény értelmében a kérdéses terréniumot bekebelezte a Szovjetunió, majd Kárpátontúli terület néven legkisebb közigazgatási egységévé szervezte. (Hivatalos neve ma is ez a független Ukrajnában.) Magyarul és a különböző szláv nyelveken a Tisza felső folyása és a Kárpátok észak-keleti gerince közé zárt, nyugatról nagyjából az Ung völgyével lezáruló mintegy 12.000 km²-nyi területet tucatnyi névvel illették, ezeket hol etnikai, hol földrajzi, hol politikai szemlélet határozta meg. A helyi magyar lakosság Kárpátaljának nevezi, és ez vált elfogadottá a magyarországi sajtóban is. Más nyelveken a hivatalos orosz és ukrán megnevezés tükörfordítását használják, így angolul a Transcarpathia kifejezés az általános.

– Ezek szerint Ön ennek a vidéknek a szülötteként tekintett 1988-ban egyfelől a Kárpátok, másfelől az alföld síkja felé. Változott-e ez a helyzet?

– A lényeg változatlan, bár környezetem átalakult és én is sokat változtam, de ugyanott, ugyanabban a házban lakom, erre vagy arra fordulva ugyanarra a tájra látok. Ám a Szovjetunió széthullott „mögöttem”, és romjain bukdácsolva bő évtizede a független Ukrajna álmodja körülöttem nemzeti álmait.

– Álomnemzet, álomország? Ön megkérdőjelezi az új államalakulat reális létezését?

– Nem, dehogy. A mai Ukrajna: politikai realitás; épp csak nagyon lassan alakulnak ki azok az ismérvek, amelyek alapján egy országot valóban annak lehet nevezni.

– Mire gondol?

– Talán elsősorban nem is az egzisztenciális és szociális létbiztonságra, amelyet jelenleg Ukrajna egyáltalán nem szavatol állampolgárai számára, hanem olyan társadalmi konszenzusra gondolok, amelynek keretében a lakosság, vagy legalábbis annak döntő része elfogadja hazájának az adott országot.

– És ez nincs így?

– Ilyen kérdést nyilván nem tűznek népszavazásra, érthetően nekem sincsenek adataim, csupán észrevételeim, amelyeket saját tapasztalataimból, beszélgetésekből, médiaközlésekből leszűrök. Köztudomású, hogy Ukrajnában közel tízmilliós nagyságrendű orosz kisebbség él, ami azt jelenti, hogy a lakosság egyötöde eleve potenciális ellendrukker, és talán ma is az Oroszországgal való (újra)egyesülésnek a híve – nyíltan vagy burkoltan. Közhelynek számít az is, hogy az ország hatalmas keleti iparvidékein és a Fekete-tenger környékén, így pl. a Krímben az ukrán nemzetiségűek is jószerével oroszul beszélnek, orosz tévét néznek, orosz újságot olvasnak… Magában az ország fővárosában, Kijevben is roppant erős (volt?) az orosz orientáltság… Kárpátalján, ha tetszik, még bonyolultabb a helyzet, mert a helybéli szláv őslakosok, a ruszinok (ruténok) 600-700 ezerre becsült tömegei sem kérnek az ukrán kontinuitásból, vezetőik ruszin törpeállamról álmodoznak (árnyékkormányt is alakítottak néhány éve), a hegyvidéki ruszin falvak idősebb lakosai pedig a mostaninál kedvezőbb képet hordoznak emlékeikben (és adnak tovább utódaiknak) akár a „magyar”, akár a „csehszlovák időkből”; valódi önrendelkezési joguk ugyan akkor sem volt, ám legalább nem vitatták el nemzetiségüket, nyelvüket, önálló írásbeliségüket (a hivatalos ukrán kurzus mindezt elvitatja, így a ruszinokat a statisztikák ukránként tartják számon, ezért lehet csupán megbecsülni lélekszámukat).

Az itt élő százötvenezres magyar lakosság pedig hármas gravitáció vonzásában és taszításában él: a nemzeti létet reprezentáló Magyarország egyfajta virtuális haza szerepét játssza világképében; a szülőföldet jelentő Kárpátalja iránti ragaszkodás egyre inkább felemás jelleget ölt: megtartó erőről és menekülési vágyról lassan azonos hangsúllyal beszélhetünk (előző inkább a falvakban élőkre és idősekre, utóbbi inkább a városiakra, fiatalokra és értelmiségi pályát választókra a jellemző); Ukrajna pedig még az optimistábbak számára sem jelent vonzó távlatot, felvirágzásában nehéz hinni, sokan kételkednek abban, hogy rájuk magukra vagy gyermekeikre ebben a térségben komfortos, biztonságos jövő várhat. Élni mégis kell valahogyan… Akik azonban elfogadják a modus vivendi kompromisszumait és kényszerítő hatását, gyakran sodródnak az erkölcsi tartást kikezdő, az emberi méltóságot aláásó, gerincet roppantó helyzetekbe.

– Mondana konkrét példákat?

– Nem biztos, hogy szeretnék... Országos felmérések készültek arról, hogy a lakosságnak csupán ijesztően alacsony része él munkahelyén megkeresett béréből. Ezek szerint rengetegen kényszerülnek ügyeskedésre, a fekete vagy szürke gazdaságban való működésre; a korrupció pedig a legelterjedtebb népszokásnak számít errefelé, néha az az ember benyomása, hogy ez működteti az országot. Kárpátalján a 4 szomszédos állammal (Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia) közös határ kínál bizonyos megélhetési forrásokat, hogy hányfélét, azt nem kezdem el felsorolni. Ennek akár örülni is lehetne, hiszen több lehetőség adódik a most hétnél mindenképpen számosabb szűk esztendő túlélésére, ám azt is látni kell, többre érdemes nők és férfiak ezrei, köztük diplomás és szakképzett munkaerők, töltik idejüket a határátkelőkön és a bolhapiacokon vagy kényszerülnek arra, hogy legális vagy illegális vendégmunkásnak álljanak. Eközben számtalanszor éreztetik velük kiszolgáltatott helyzetüket, kisebb-nagyobb megaláztatások érik őket, és nemcsak ezzel, saját háborgó lelkükkel is meg kell békülniük, lemondva arról, hogy személyiségüket valamely nemesebb tevékenység végzésével kiteljesítsék. De nem túl lélekemelő dolog a jelen körülmények között vállalkozónak lenni vagy az állami hivatali apparátusban elhelyezkedni, tovább megyek, valamely szervezett keretek között a „magyar ügyet” szolgálni sem: ezeket a szférákat is át- meg áthatja a pénzügyi tisztátalanság, a korrupció. Szinte elfogadott, valamilyen rábólintó társadalmi konszenzus által („neki is élni kell valamiből!”) jóváhagyott körülménynek számít, hogy aki akár csak a legcsekélyebb pozícióba kerül, az helyzetével, hatalmával visszaélve saját zsebre is dolgozik, rokonait-barátait juttatja jogtalan előnyökhöz, miközben más helyzetben vagy a feljebbvalóival való viszonyában ő szenvedi el az alárendeltséget. A „rendszer” mentális szempontból szinte azonos mértékben mérgezi a piramis csúcsán és alján lévőket, hiszen amilyen nehéz elszenvedni a kiszolgáltatottságot, lelkileg-erkölcsileg hasonló mérvű „romlást” szenved el az is, aki hatalmával visszaélve mások elesett helyzetéből húz hasznot. A különbség annyi, hogy a hierarchia lépcsőin felfelé haladva nagyobb jólétet és több gátlástalanságot látunk, lefelé pedig a nélkülözés és az elkeseredettség növekszik.

De nem kanyarodott el túlságosan beszélgetésünk eredetileg kitűzött témájától?

---