Ukrajna számomra olyan, mint a tél. Fűtött szobába bújok előle. Kívül rekesztem, mint a zord időjárást, tudomást se igazán veszek róla. Néha ugyan kényszeredetten kipillantok az ablakon, a rút időt látva elhúzom a szám – és felhangosítom idebenn a forró latin jazzt.

Ezért aztán nem is gondolom magam Ukrajna-ügyben autentikus nyilatkozónak. A kijevi tévét nem nézem, az ukrán sajtót is csak ímmel-ámmal figyelem. Egyre inkább zavarba jövök, amikor az itthoni viszonyokról kérdeznek. Azt persze tudom, hogy áprilistól duplájára emelkedik a lakossági villanyenergia ára, meg kis gondolkozás után eszembe jut a miniszterelnök neve is – lényegét tekintve lassan mégis visszasüppedek abba a kegyelmi állapotba, amelyben voltam már korábban, s amelyből a 2004-es narancsos forradalom zökkentett ki. Egyik vagy másik fél lelkes híve akkor sem lettem, épp ráfókuszáltam kicsit az eseményekre, és a tavalyi választásokig nagyjából tisztában is voltam az országos erőviszonyokkal. Azt meg kifejezetten árgus szemmel figyeltem, hogy a kisebbségek ügye, jelesül a kárpátaljai magyarságé, hogyan fekszik a kijevi politikacsinálók asztalán.

A rövid ismertetők szerint „valahol a Balkánon” játszódik Aleksandar Petrović balladai szépségű filmje, a Találkoztam boldog cigányokkal is (Skupljači perja, 1967), holott már a film elején feltűnik a Sombor helységnévtábla, a zárt cigány kolóniát tehát valahol Zombor környékén, alig néhány kilométerre a magyar-szerb határtól kereshetnénk (egyébként magyar nevű szereplők is feltűnnek, Pista bácsi, Sándor, Gyurika). A zárt világ nem annyira távolsága, inkább mássága, idegensége miatt egzotikus annak, aki hasonlóba   »tovább

Egymás után néztük meg a két filmet, a Stanley Kramer rendezte klasszikust (Aki szelet vet, Inherit the Wind, 1960) és az 1999-es remake-et (rendezte Daniel Petrie). Mindkettő Jerome Lawrence és Robert E. Lee 1955 színpadi drámája alapján készült, s jószerével jelenetről jelenetre megegyezik egymással (témájuk az 1925-os daytoni majomper, amikor is egy tanárt perbe fogtak azért, mert  »tovább

Sántha József

SECONDHAND ÉLET

Berniczky Éva: Várkulcsa. Mesterek, kóklerek, mutatványosok, szemfényvesztők Magvető, 2010. 192 oldal

Van valahol egy városka, széles dombok vagy szelíd hegyek között, valamin innen és túl, egy sodró vizű folyócska partján, amelynek lakóit évtizedekre mintha egy BAM nevezetű épület falai közé zárták volna. Mondták várnak is a helyiek, vagy éppen bolondokházának, holott nem a bentlakók elméjében történt holmi beteges elváltozás, sokkal inkább a kinti világ rekedt meg, egyszerűen megszűnt az értelmes emberi cselekvés színtere lenni. Azután jött egy gáncstalan lovag, aki esetünkben egy hölgy volt, elhozta a bezártaknak a „várkulcsát”, és kiszabadította őket bentrekedtségükből, nehogy hír nélkül távozzanak e világból. Jönnek le a havas dombról, „a libasorba állított épkézláb betegek gyalogosan vágnak csapást a hóba, menedéket taposnak felkötött karú, begipszelt lábú társaiknak, hogy a nyomukban indulhassanak le mankóikra, botjaikra támaszkodva” (128.) Akár Brueghel is megfesthette volna őket, jegyzi meg a szerző. Leereszkedtek a folyó mellett elterülő utcácskákba, és sok-sok évtized után újra benépesítették a várost. Visszatértek elhagyott házaikba, és folytatták, ahol egykor abbahagyták a mindennapi tevékenységüket, ki kakasokat szállított, mint annak előtte, ki tetőt fedett, vagy éppen kéményseprőként üldögélt a hivatalául kijelölt sufniban, de voltak ápolók is, akik a BAM épületében dolgoztak tovább. Belebújtak, mint egy molyrágta kesztyűbe, a régi életükbe, de valamiért ez az élet már nem volt a régihez hasonló; még a nap sem olyan ragyogó, a hold is sápadtabb, a lyukakon keresztül pedig, amelyek a ruhákon, a falakon, de még a gondolatokon is keletkeztek, be lehetett látni a titkaikba; azaz látni lehetett, hogy még a rejtélyek is megfakultak, minden olyan elhasznált, secondhand élet lett, amit már csak folytatni illett, de soha új dologba kezdeni, mert minek is. A legfontosabb kérdés, hogy volt-e régi élet egyáltalán, mert ennek nyomait alig találhatja meg az olvasó.

Február 23-án 18 órától a Fúzió Rádióban cirka egyórás interjú hangzik el velem. Készítette Ferenczfi János (IRKA). Pályakezdésemtől pirézségemen át virtuális öngyilkosságomig sok minden szóba kerül - igyekeztem minden kérdésre őszintén válaszolni  Az adás az interneten is hallgatható (katt ide). A műsor után pedig egy órán át állok a hallgatók és érdeklődők rendelkezésére napi blogomban: bárki felteheti kérdéseit a műsorban elhangzottakkal vagy bármi mással kapcsolatban, s én "élőben", azonnal válaszolok ugyanott - ahogy saját gyorsaságom és a technika megengedi. Várok tehát mindenkit: >>KATT IDE

Frissítés: a linkek sajnos már nem működnek, töröltem őket - 2015. Más: Google első helyre kerülés- honlapoptimalizlás és keresőmarketing, keresőtalálati helyezések javítása

(NapiBlog) Minapi levelében azt kérdezte Csordás László (kisebb-nagyobb rendszerességgel ímélezgetünk egy ideje),  miért hagytam ott annak idején a magyar szakot. Nem is tudom, megfogalmaztam-e valaha ezt magamnak pontosan, tételesen. Akkor aktuálisan bizonyosan, most, húsz egynéhány év távlatából, inkább csak a lényeget igyekeztem érzékeltetni. »tovább

Tartom magamat korábbi elhatározásomhoz, rendszeresen beszámolok napi blogomban (amely lassan legfőbb webhelyemmé válik) filmélményeimről. Legutóbb ezekről:

Kopaszkutya, blues-érzés

Különös érzés 30 év késéssel megnézni egy kultuszfilmet. Bevallom, most láttam egészében először Szomjas György 1981-es alkotását, a Kopaszkutyát, amely egy kitalált (de a játszott zenét tekintve a Hobo Blues Banddel azonosítható) korabeli rock-blues zenekar történetét meséli el. A dalok persze jórészt a fülemben voltak, a lemezen is kiadott számokat annak idején orsós magnóra vettem – de éppenséggel nem tartozott a kedvenceim közé » tovább

Szereti ön Brahmsot?

Azok közé tartozom, akik időnként szívesen újranézik a filmművészet klasszikus alkotásait. No, nem túl gyakran, kell egy-két évtized jótékony felejtés, hogy újra keltsen némi várakozást a műsoroldalon meglátott cím. A Szereti ön Brahmsot? c. örökbecsűt (Goodbye Again, 1961, rendezte Anatole Litvak) vagy húsz éve láttuk utoljára, így épp ideje volt újra megcsodálni a három zseniális főszereplő,  a svéd Ingrid Bergman, az amerikai Anthony Perkins és a francia Yves Montand játékát. Karakterformálásuk tökéletes, voltaképp ez adja a film erősségét. »tovább

Nem is olyan könnyű jó kecskerímet írni. Maga a rím nem annyira nehéz, százával lehet találni olyan kettős alakzatokat, amelyekben ugyanaz a két mássalhangzó cserélődik fel (a klasszikus példa: kaján halász / haján kalász), de hogy az alkotott rím újszerű, maga a kétsoros versike pedig lehetőleg poénos, esetenként - mint nálam - kicsit pikáns is legyen, ahhoz már kevés a puszta szókeresgélés és hangcserebere. Azt persze nem gondolom, hogy a legnagyobb költői bravúr ilyesmit írni, de hogy jó játék, abban biztos vagyok. Napi blogomon mostanában közreadtam néhányat és  némi sikert  is arattam velük (különösen a női hűtlenség első tudományos magyarázatával). Íme:

A gitárvirtuóz Gary Moore halálára

Meghalt Gary Moore 1952-2011, a fehér blues koronázatlan királya. Nem állíthatom, hogy figyelemmel kísértem a nagy bluesgitáros pályáját, de gyakran és szívesen hallgattam a számait, mélységesen egyetértve azzal a vélekedéssel, hogy az ír muzsikus a fehér blues egyik meghatározó alakja (más irányzatok felé tett kitérői ellenére). Halálhíre vélhetőleg sokak érdeklődését felkeltette zenei világa iránt, én is közéjük tartozom, le is töltöttem utolsó válogatáslemezének az anyagát, második napja ezt hallgatom. Kis kalózkodásomra mentség, hogy, mint olvasom, a 2010-es gyűjteménnyel „csak a világhálón lehet találkozni, a lemezboltokban nem.”  Erős anyag, vérbő, őserejű blues, virtuóz gitárjáték Moore-ra jellemző gitár futamokkal, tobzódó hangzáshalmozással – és kristálytiszta, lecsupaszított szólamokkal. Aki ilyet tud, ott a helye Jimi Hendrix jobbján - vagy, mivel Hendrix balkezes gitáros volt, megtisztelőbb hely a baján állni az égi pódiumon. »tovább

(NapiBlog) Másodszor is megnéztük Zsigmond Dezső filmjét, a Boszorkánykört. Bevallhatóan leginkább a főszereplő Trill Zsolt miatt, akit kijevi színésznövendék-kora óta ismerünk és akinek a pályáját (a gyér találkozásaink ellenére is kialakult barátság, meg persze a lenyűgöző színészi teljesítmény okán) fokozott figyelemmel kísérjük. Jóleső érzés karrierjét nyomon követni, tanulságos belátni azt az oda-vissza bejárt utat, amely a beregszászi, majd debreceni színház és a filmes főszerepek között ível. Ez akkor is igaz, ha maguk a filmek nem feltétlenül jelentenek maradéktalan élményt. »tovább

(NapiBlog) Nemrégiben egy ukrán-magyar ikerkötetet mutattam be, most egy ukrán és egy magyar szerző közös munkájára hívom fel a figyelmet. Fontos kiadvány, mert a köztudottan makacs tényekre támaszkodva szegül szembe azzal a politikai szándékkal, amely Ukrajnát nemzetállamnak kívánná láttatni (vagy azzá szeretné tenni). A szerzők nem kerülik meg a kényes kérdéseket, szólnak az ország politikai és nyelvi megosztottságáról, az ukrán-orosz ellentétekről, a kisebbségi etnikumok helyzetének ellentmondásosságáról. Érintik a ruszin nyelv és nemzetiség kérdéskörét, és mint Ukrajna hatodik legnagyobb nemzetiségével, foglalkoznak a kárpátaljai magyarság helyzetével. »tovább