Ukrajna számomra olyan, mint a tél. Fűtött szobába bújok előle. Kívül rekesztem, mint a zord időjárást, tudomást se igazán veszek róla. Néha ugyan kényszeredetten kipillantok az ablakon, a rút időt látva elhúzom a szám – és felhangosítom idebenn a forró latin jazzt.
Ezért aztán nem is gondolom magam Ukrajna-ügyben autentikus nyilatkozónak. A kijevi tévét nem nézem, az ukrán sajtót is csak ímmel-ámmal figyelem. Egyre inkább zavarba jövök, amikor az itthoni viszonyokról kérdeznek. Azt persze tudom, hogy áprilistól duplájára emelkedik a lakossági villanyenergia ára, meg kis gondolkozás után eszembe jut a miniszterelnök neve is – lényegét tekintve lassan mégis visszasüppedek abba a kegyelmi állapotba, amelyben voltam már korábban, s amelyből a 2004-es narancsos forradalom zökkentett ki. Egyik vagy másik fél lelkes híve akkor sem lettem, épp ráfókuszáltam kicsit az eseményekre, és a tavalyi választásokig nagyjából tisztában is voltam az országos erőviszonyokkal. Azt meg kifejezetten árgus szemmel figyeltem, hogy a kisebbségek ügye, jelesül a kárpátaljai magyarságé, hogyan fekszik a kijevi politikacsinálók asztalán.