Immáron két héte ég a keresőoptimalizáló szakma a Seonyár2008 verseny lázában. Az első hét igazán emberpróbáló volt: a részvevőknek, akik a nagyobb blogszolgáltatóknál próbáltak versenyblogot indítani, tapasztalniuk kellett, hogy szándékuk, enyhán szólva, nem talál maradéktalan támogatásra. Erről többek közt itt írtam: Seonyár2008. Aztán azok a domainnevek, amelyek csak a verseny kulcsszavát tartalmazták, mégis megjelentek előbb a blogter, majd a blog.hu rendszerében. Egy kedvező pillanatban nekem is sikerült a seonyar2008.blog.hu-t regisztrálnom, de (újra) elérhetetlenné vált. Erről itt számoltam be: Seonyár2008. Zavartalanul működik viszont a blogspot.com keretében politikai (!) Seo-blogom:

Áprilisi tréfa is lehetne, de nem az: a bolondok napján elkezdődött a 2. magyar díjazásos keresőoptimalizáló verseny. Kulcsszava: seonyár2008 - ezzel a keresőszóval kell a Google találati lista élére kerülni 2008. július 1. déli 12 órára. Ezúttal különösebb erőfeszítéseket nem kívánok tenni a győzelem érdekében (az első nem díjazásos versenyen 5., az első díjazásoson pedig 10. lettem), most nem ambicionálom, hogy helyezettje legyek a versenynek - de azért kimaradni sem szeretnék belőle. Abban reménykedem, hogy az adott kifejezésre történő keresés látogatókat hoz blogomnak és hogy elszórakoztat a játék: beneveztem hát ezzel a poszttal.

A flashmob fogalma nem tartozik a közkeletűek közé, egyelőre a nagy- városi szubkultúra részének tekinthető. Olyan társadalmi megmozdulást takar, amelynek során sok ember hirtelen megjelenik valamely nyilvános helyen, szokatlan dolgot művelve felhívja magára a figyelmet, aztán a sokaság feloszlik, mintha mi sem történt volna. Véglegesen elfogadott magyar kifejezés még nincsen erre a jelenségre, leginkább villámcsődületként, villám- gyülekezetként emlegetik.

Amikor először olvastam a hírt, miszerint olyan fényes jobboldali személyiségek, mint Kövér, Áder, Semjén, Kerényi, Bayer Gyurcsány Ferenc Baráti Társaságot alapítottak, vegyes érzéseim támadtak. Egyrészt a humornak és az iróniának feltétlen híve vagyok, másfelől a nevezett urak beállítódását valamelyest ismerve minden eszembe jut, csak nem a jóízű élc, hanem sokkal inkább a demagógia, az összeszorított fogú sulykolás, a szívós leckefelmondás. Továbbá: ha egy publicista vagy egy amúgy is bohócnak állt színházi ember tesz ilyen kísérletet a miniszterelnök lejáratására, az valahol rendjén is van, ez beleférhet a demokratikus keretekbe. Ám rivális vezető politikusoktól az ilyesmi egyszerűen nem elegáns dolog, sokkal inkább minősíti őket, mint azt, aki ellen irányul.

Anélkül, hogy túl sokat tettem volna érte, ez a honlap a blog keresőszóra a Google találati listáján bekerült az első 30 közé. Ez csak annak fényében számít jelentős eredménynek, hogy az adott szóra jelenleg kétmilliárdnál több találatot jelez a kereső. Ha már így adódott, megpróbálok egy kicsit rá is játszani, hátha sikerül még előbbre kerülnöm.

Frissítés: a listák rövidesen radikálisan átalakultak, viszont én megtanultam keresőoptimalizálni.

A internet új korszakában a keresőmarketing legfőbb eszközévé a tartalommarketing eljárások léptek előtérbe. A budapesti laptop szerviz honlapjának optimalizálásaodáig jutott, hogy a használt notebook akku és a laptop töltő kulcsszavak a google első találati helyére kerültek.

Ugyancsak folyik a télikert tervezés, gyártás és építés szakterülethez tartozó weblapok első helyre pozícionálása.

A poszt alatt, eléggé off-topik módon, vita-féleség alakult ki a pozsonyi Új szóba írt cikkem és a kárpátaljai magyarság megosztott szavazatai ügyén-ürügyén. Semmi köze az intranethez, az utóbbinak szerencsére egyelőre nincsenek trolljai.

Megkaptam életem első keresőmarketing megbízását. A fenti linkekre lenyíló oldalakat kell az adott kereső kifejezésekkel adódó találati Google-listán (SERP) minél előbbre juttatnom. Tüstént hozzá is fogtam a dologhoz a magam pöszmötölős tempójában, az igazi profiktól eléggé eltérő saját módszertanomat követve. Sajnos a két szó nagyon általános, az intranet ráadásul nemzetközi kifejezés, 82 millió fölötti találattal. Ekkora mezőnyben egy jelenleg nagyon rosszul jegyzett oldalt az élre hozni - igazi kihívás.

13 napja (aug. 20-án) határoztam el: megpróbálom felhozni blogomat a BDK keresőkifejezéssel az első helyre a Google rendszerében. Ez mára, szeptember elsejére sikerült: mind a google.hu, mind a google.com (utóbbi magyar kereséssel) az első helyen hoz, és első vagyok mind a 10 Google-szerveren - 64.233.161.107; LEHET GRATULÁLNI.

Internetes korom kezdetén nekem már jól bevált irodalmi monogramom volt a BDK - így aztán nicknévként is ezt kezdtem használni. Igen ám, de sok helyütt háromnál több betűs nevet fogad csak el a rendszer, meg aztán a bdk gyakran foglalt volt, így például az ezzel kezdődő freemail.hu-cím is. Ezért keztem használni a bdkaroly vagy balladk neveket, később azt, hogy ungparty. Fórumokban és hozzászólóként mégsem ezek, hanem a BéDéKá mellett köteleztem el magam, ezt garantáltan nem használta senki.

(SEO) Mint első piréziánus posztomból is kiderül (Piréz vagyok), azzal, hogy magamat piréznek nyilvánítottam, nem volt szándékomban mozgalmat indítani. Ám szinte azonnal jelentkeztek csatlakozók és társulni kívánók (aminek persze örültem), így szabad folyást engedtem a spontán szerveződésnek: mindenkit, aki hozzászólt a poszthoz vagy itt jelentkezett, piréznek tekintettem. Tegnap aztán különös dolog történt.

Egyszer volt, hol nem volt egy igencsak korareggel, amikor még Ficserke is aludt. Előző este levetett ruhái mozdulatlanul várták az öltözködés idejét. A széktámlára dobott harisnya azonban ilyentájt sem bírt nyugton maradni. Amikor a hajnal felcsíkozta a szobát, a hosszú fuszekli addig tekergett, míg pamutjának sötétkékje, a citromsárga, a rózsaszín, a narancssárga el nem nyelt minden kósza ragyogást. Nem is tudom, mi bűvölt el, a legharisnyább csíkos kígyó vagy a legkígyóbb csíkos harisnya, de valamelyikük rövidesen azt sziszegte beképzelten:

– Sz-sz-szerintem sz-sz-színeim sz-sz-szépek.

Igaz, a fénnyel telt portéka cseppet sem túlzott. Sötétkék, citromsárga, rózsaszín, narancs, és aztán megint sötétkék, citromsárga, rózsaszín, narancs. És így ismétlődött véges végtelenül. Az éjszakában sápadozott magánosan a Hold. A rózsaszínnel lassan pirkadt. Aztán körbe-körbe narancssárga műhelyében már a Nap korongolt, mikor a sziszegésre felébredt végre a bűvös harisnya mindenkori viselője.

Különben Ficserke is bosszantóan korán kelt, legalább olyan megátalkodott, embert próbáló hajnalhasadtakor, mint a pékek. Talán még őket is megelőzte. Harmat ellen felhúzta lábára a kígyóharisnyát, szaladt a kertbe és leguggolt a csigák közé. Azok meg ámultak a csodálkozástól, életükben nem láttak ekkora égig érő festett gilisztákat.

– Biztosan a cirkuszból jöttek, ezek lehetnek a bohócgiliszták, esetleg gilisztabohócok! – járták körbe csigalassúsággal.

– Sz-sz-szemtelen sz-sz-szarvas sz-sz-szerzetek! – sziszegett vissza a kígyóharisnya, és sértődötten csúszott le Ficserke lábán a bokájáig.

Máris egymásba és egymásra folytak a színek. A sötétkék, a citromsárga, a rózsaszín, a narancs, a sötétkék, a citromsárga… Bolyhosodtak, elmosódtak. Lett bohém tobzódás, eszement kavarodás, forgószél, tájfun, hurrikán. Mit volt mit tenni, míg el nem ült, addig az erre vetődőnek ebben a ravaszul átfestett világban illett eligazodnia.

Ficserke kitartóan nézelődött, hátha talál valakit, aki rendet teremt a nagy felfordulásban, de senki és semmi sem volt a helyén. A tetőn ásítva bújt a kéménybe a kéményseprő. A vargák is álomittasan hadonásztak műhelyeikben, surrogott, repdesett körülöttük a velúr, akár a bőregér. Még a kiszáradt hordókról is világgá gurultak az abroncsok. Szegény kádárok szemüket dörgölve futottak utánuk, és karikáztak, karikáztak körbe-körbe a pincesoron. Ezen a bolondos hajnalon az aranykezű mesterek sem lelték a vaníliás briós közepét, sem a morzsolódós reggeli kiflivéget. Legfeljebb megálmodójuk, a pék sejtette, hol kell keresni, vagy tán az sem. Hiszen, ha a kígyóharisnya mérgelődött, a szomszédos pékségben is felborult a rend.

Amikor Ficserke bekukucskált a sütöde ablakán, elképedve látta, mindhiába ugrott ki ágyából az aprócska pék. Hatalmasat nyújtózkodott, s ahelyett hogy dús kovásszal dagasztotta volna a kenyeret, elhevert újra a kemencepadkán. A naplopója, mint akinek a világon semmi dolga, úgy hortyog tovább. Hiábavalóan futkosott föl s alá az izgatott pékné, fölöslegesen tördelte hortyogó párja fölött a kezét:

– Jaj, istenem, istenem, mi lesz az emberekkel, ha nem sül időben ropogós kenyér!

Aztán először életében abbahagyta a sopánkodást és nekiveselkedett a munkának. A sűrű habarcsba jól beleragadt a nappal, az éjszaka, a Nap és a Hold. Jókorára sikeredett a pékné keze alatt a gömböc, alig boldogult vele. Dühösen ütötte, püfölte, csépelte, döngölte, nyúzta, húzta, mígnem vizes lett az egész mennyezet. Amikor már a habos tésztába le-lecseppent belőle, letörölte homlokáról a verejtéket. Hányszor látta a nagy diófateknőben elveszni az aprócska péket, de sohasem gondolta, hogy emberének a dolga ennyire nehéz.

Megropogtatta fájós derekát a pékné, és nekilátott kiszaggatni a cipókat, zsömléket, kifliket, briósokat, buktákat. Majd kizsírozott formákba, tepsikbe sorjázta a sok finomságot, és betolta a kemence gyomrába. Leült elégedetten, várta, amíg egyik szemében feljött a Nap, a másikban már éppen csak parázslott a Hold. Kipirult arcán lisztpöttyök virultak, kezén csipkekesztyűvé száradt a tészta, és egyszer csak hangosan felkacagott. Sosem látott, sosem hallott ilyet Ficserke. Legfeljebb a versekben írnak a költők kacagó feleségekről, akik körül varázsporként verődik föl a liszt.

– Kicsoda-micsoda ez a tünemény itt? – ébredezett az aprócska pék.

A pilláit csak félig nyitotta, mert káprázott a szeme a fényes péknétől, a csillogó zsemléktől, kifliktől, ragyogó briósoktól, kenyerektől. Hunyorogva pattant le a kemencesutról, sarkig tárta az ajtót és egymás után gurította ki a sok finomságot az embereknek:

– Tessék, tessék, kisasszonyok, tessék, urak! Szaporán, csak igyekezzenek, friss cipóba rejtette kedvesem a kincset, aki megtalálja, azé!

Hogy ne futottak volna, hogy ne rohantak volna, egymás lábára tapodva tódultak megtalálni a szerencséjüket valamennyien. Lélekszakadva szaladtak a kéményseprő után. Szaladtak ki a rétre, a varga, a kádárok, Ficserke, a pékné és a pék. Araszoltak utánuk ráérősen a csigák, ezüstös csíkokat húztak maguk után. Olyanokat, mint a szobán a lusta hajnal, vagy az égen mászó repülőgép. Pedig nem ártott volna a nyakukba szedni csigalábukat, mert odakinn javában állt a majális.

Amikor kiértek a tisztásra, Ficserke, a pékné és a pék, leterítettek egy rojtos pokrócot, pontosan akkorát, mint maga a rét. Természetesen ráfértek mindannyian, a kéményseprő, a varga, a fáradt kádárok és a kipihentek is. Most aztán kényelmesen leheveredtek. Törtek a briósból, kakaót kortyoltak rá. Soha máskor nem esett meg velük ilyen fényes álom, ilyen festett reggel, amikor azon kívül, hogy együtt ültek és sz-sz-színeik sz-sz-szétfolytak, sz-sz-szirmosodtak, nem történt az égvilágon semmi más. Mégis, ha akkor, abban a megismételhetetlen pillanatban ott áll palettája előtt kezében ecsettel kedvenc festőnk, Sz-sz-szinyei Merse, talán még ő sem hisz a szemének. A híres mester ebben a korareggeli órában együtt csodálkozott volna a közönséges éti csigákkal:

- Milyen ismerős, ahogyan a csíkos kígyóharisnya összekeveri mérgében a színeket, a sötétkéket, a citromsárgát, a rózsaszínt, a narancssárgát. Ügyes-s-s-s.