"Nyári ugorkaszezonban mostanában már csak a celebeket kérdik meg erről arról, mondjuk, hogy merre nyaralnak. A terasz.hu-n most induló sorozatban másról faggatjuk az írókat, költőket, kritikusokat, nem a nyaralásról, hanem a munkáról lesz szó. Vajh mind dolgoznak mostanában?" - Ezt tőlem is megkérdezte a portál főszerkesztője, Balogh Robert. Válaszoltam.
Ha pár nappal korábban érkezik a kérdés, bajban lettem volna, mert jórészt arról kellett volna beszámolnom, hogy hónapok óta nem tudom komoly munkára fogni magamat. Ami legkevésbé megy, az a széppróza, ősz óta nem írtam novellát (borzasztó!). Verset ugyan jó néhányat elkövettem a tél folyamán, de ezek jobbára kis forgácsok, haikuk voltak. Igaz, tavasszal befejeztem 2004-ben kezdett szonettsorozatomat (Pilinszky-projektum), ez meg is jelent könyv formájában, igaz, hogy a koszorúktól függetlenül is született pár új szonettem, de most már vagy két hónapja nem érzek ilyesmi írására késztetést (borzasztó!). Igaz, hogy a pozsonyi magyar napilap részére havonta írok egy jegyzetet, igaz, hogy rendszeresen posztolok a blogomban, de hosszabb publicisztikára, esszére az utóbbi két évben nem igazán fanyalodtam (ez a legborzasztóbb!). Az idei publikációs jegyzékem ugyan alig valamivel szegényebb a tavalyinál, de az adott időszak alatt született értékelhető opuszok számukban mindenképpen, és meglehet, minőségben is alatta maradnak annak, amit korábban éveken keresztül „megszoktam magamtól”. Míg azelőtt mindig az volt a problémám, hogyan fogjam vissza kreativitásomat, hogyan akadályozzam meg magamat abban, hogy gyakorlatilag egyfolytában írjak valamit, most ott tartok, hogy noszogatom magamat: jóember, telnek a napok, és te semmi értékelhetőt nem alkottál, csak szörfölgetsz a neten, szenvedélyesen online sakkpartikat játszol, bütykölgeted a honlapjaidat, keresőoptimalizálsz , blogolsz, levelezel – de hol maradnak a nagy regények, drámák, súlyos költemények, veretes esszék? Tényleg borzasztó: hol maradnak?
Nos, alig néhány nappal ezelőtt vettem egy mély lélegzetet és nekiláttam évek óta dédelgetett regényemnek. A történet kerete vagy négy éve megvan, három novellát is írtam már belőle, alig is lenne más hátra, mint a már kész szövegeket egybedolgozni és a közöttük maradt üres teret kitölteni szöveggel. Igen ám, de ezek az üres terek túlságosan is nagyok és szinte fenyegetően tátongóak, a novellaszövegek pedig egymástól szemléletükben, szerkezetükben, talán stílusukban is erősen eltérőek. Új struktúrára, új koncepcióra lenne szükség. Előbb ezt kellene létrehozni, aztán megírni a történet hiányzó részeit. Na ez az, ami miatt évekig csak babusgattam magamban a regénytervet, de jottányit sem jutottam előbbre a megírásában. Most, hogy végre nekiültem, azt is egy súlyos kompromisszumnak köszönhetem. Alkut kötöttem magammal: lemondtam a koncepcióról, és elkezdtem írni a szöveget, bízva abban, hogy utóbbi majd megteremti az előbbit. Korábbi két regényemmel szemben amúgy is felmerült, hogy túlszerkesztettek, túlkonstruáltak, hogy éppen a koncepció öli meg a történetet – hát akkor itt most nem lesz kérem semmiféle eltervezett alkotói szemléletrendszer, semmi előre kifundált szerkezet, a szándék és az eltökéltség nem telepszik rá a cselekményre, hanem csak elkezd folyni a szöveg, egyik mondat hívja a másikat, egymásból következnek a dolgok, és nem a szent koncepcióból.
Állítólag más írók leginkább így hoznak létre regényeket. Ideje utánajárnom, igaz lehet-e.
Eredeti közlés: Terasz.Hu, 2008. jún. 14 (fotó is van!)
A blogomban közölt összes interjú
