(a webnapló előtti korszakból, a blogban utólag publikálva)
Még októberben: tanácskozás a Magyar Napló szervezésében az Írószövetségben. Én is meghívást kaptam, főleg a Napló részére írt, mintegy 40 oldalas tanulmányom okán. (Ezzel fődíjas lettem a folyóirat esszé-pályázatán.) Az alkalom volt (számomra) az első olyan rendezvény, amelyen a választások utáni új kormány képviseltette magát, mégpedig egy illetékes államtitkár révén, akit még korábbról ismertem, megkockáztatom, hogy kedveltem is. Ellenzéki kisebbségpolitikusként sokkal szimpatikusabbnak találtam. Az alig pár havi hivatali idő máris meglátszik rajta, kiült az arcára a nyeregben-lét túlzott magabiztossága, mintha hirtelen ő is elhitte volna, hogy egy államtitkárnak mindig igaza van, főleg, ha ő ez az államtitkár. Részvétele a tanácskozáson pedig épp olyan volt, mint korábbi elődjéé: elsőként elmondta a maga mondandóját, aztán elment. Hogy miről tanácskozunk, hogy mit mondanak egymásnak írók, történészek, szociológusok, jogászok, politológusok - az „nem érdekelte” (persze mindenki tudja, milyen roppant elfoglalt egy államtitkár; ám nem kellene-e, hogy elfoglaltságai sorába az is beletartozzon: saját véleményének kinyilatkoztatása mellett hallgassa meg mások (ellen-?) véleményét is).
Előkelő helyen, szünet utáni első hozzászólóként mondtam el a saját szövegemet. Persze nem a 40 oldalas tanulmányt, hanem egy erre az alkalomra készített kisesszét, amellyel nem vártan nagy sikert arattam. Alighanem azért, mert a tanácskozás témáját illetően (Magyarország EU-csatlakozásának következményei a szomszédság-politikában és a határokon túli magyarság kérdésében) elképesztő a ködösítés, főleg a hivatalos magyar körök vagy az ő igazukat alátámasztani igyekvők részéről. Pár évvel ezelőtt még eretnekségnek számított, ha valaki fel merte vetni: Magyarország európai integrációja azok számára a magyarok számára, akik a csatlakozásból kimaradó országokban élnek - kedvezőtlen fejleménynek számít. Most már odáig eljutottunk, hogy a téma nem számít tabunak, de Horntól Orbánig, Kovács Lászlótól Martonyiig, Tabajditól Németh Zsoltig mindenki azt szajkózza, hogy a határon túli magyaroknak is érdekük az anyaország csatlakozása. Hogy miben ragadható meg ez az érdek, arra általánosságokat mondanak (EU-tagként Magyarország hatékonyabb segítséget nyújthat, nemzetközi szinten jobban képviselheti a határon túli kisebbségek érdekeit stb.), ha pedig az ember konkrét negatívumokra kérdez rá: vízumkényszer és más idegenrendészeti szankciók, akkor kitérő válaszokat adnak, mondván, hogy ezeket a gondokat meg lehet oldani. Holott jól tudják, valószínűleg nem lehet: az EU megköveteli, hogy az önvédelmi normákat Magyarország is betartsa. A mostani tanácskozáson egy szakember roppant részletességgel felsorolta, milyen jogi lehetőségek adottak az EU-törvényekben arra nézvést, hogy Magyarország derogációkban (kivételezettségben, egyes szabályok felfüggesztéséből eredő engedményekben) részesüljön. Készséggel elhiszem, hogy vannak ilyen lehetőségek, de abban is biztos vagyok, hogy köztudottan stréber anyaországunk nem fog ilyen derogációkat kérni, ellenkezőleg, igyekszik példás EU-tag lenni és esze ágában sem lesz kockáztatni vagy késleltetni a felvételét azzal, hogy határon túli kisebbségei érdekére hivatkozva különleges elbírálást kér. Azaz: szerintem Magyarországnak derogál derogációkat kérni. Ebben én nem is látok semmi kivetnivalót, ha párosulna azzal az őszinteséggel, amely kimondaná: ez esetben az államérdek előrébbvaló a határon túli nemzetrészek érdekénél.
Az ember szívesebben lenyeli a békát, ha nem mondják róla, hogy csokoládé.
Magyarország viszont úgy kezeli ezt a kérdést, hogy nekem mindig egy székely vicc jut eszembe róla.
Egy hegyi falucskában az öregapó a feleségével a házuk előtti kispadon ücsörög. Hosszú hallgatás után a papó megszólal.
- Te anyjuk! Ha valamelyikünk elébb halna el, akkor… Akkor én beköltözöm Marosvásárhelyre.
*
Írószövetségi Közgyűlés. Langyos unalom. NZM-nek - érdeklődésére - így számoltam be róla levélben:
„...semmi különös, langyos szövegek, békés egyetértés. Csak a végefelé kezdett kicsit kiéleződni a hangnem Fekete Gyuláék Örökségünk c. könyvsorozata kapcsán (szerették volna a könyvsorozat kiadásához megnyerni a MÍSZ közbenjárását, hogy költségvetési pénzből legyen finanszírozható a kiadás. Ez megosztotta a tagságot, végül persze leszavazták). Hosszadalmas és unalmas volt az új Választmány jelölésének és megválasztásának procedúrája. Tőlünk kívülem, mint három éve is, Fábián Laci is felkerült a jelöltlistára, de nem került be a legtöbb szavazatot kapott 71 fő közé. Én „vesztettem a támogatottságomból”, 3 éve huszonvalahanyadik, most harmincvalahanyadik helyen végeztem. Pomogáts 100 %-ot kapott. A Választmány 22 tagja határon túli.
1-jén a Választmány ülésezett, Pomi volt az egyetlen elnökjelölt, az 59 jelenlevőből 52 meg is szavazta. A nyolctagú elnökség: Albert Gábor, Grendel Lajos, Jókai Anna, Szilágyi István, Mezei Kati, Kiss Gy. Csaba, Tornai József, Vathy Zuszsa. Érdekessége, hogy megerősödött a nemzeti vonal, talán csak Grendel képviseli az liberális-urbánus irányzatot. A többség mérsékelten nemzeti, Kiss Gy. és Tornai hangsúlyosabban, Albert pedig már-már szélsőségesen. Lengyel Balázs, Görgey Gábor kiesett, Lakatos István nem vállalta a jelölést – az ő révükön a korábbi Elnökség kiegyensúlyozottabb volt.”
Egy másik levelemben még ezt toldottam hozzá:
„Ami az Írószövetség elnökségét illeti, abban – így érzem én – híven (hívebben) kellene tükröződnie a magyar író-társadalom spektrumának. Nem egészséges fejlemény az, ha a liberális-modernista kánont egyedül Grendel képviseli, aki ráadásul Pozsonyban él. Írók százai érezhetik úgy, hogy a legfelsőbb vezetésben nincs író, aki az ő érdekeiket képviselné, aki az ő nézeteinek megfelelően foglalna állást, szavazna, nyilatkozna stb. vitás kérdésekben. Ez gyengíti a Szövetségnek azt a szerepét, amit Pomogáts szán neki, s amit lassan négy éve meghirdetett: legyen a MÍSZ ernyő-szervezet, olyan szövetség, amelyet a teljes magyar írótársadalom magáénak vall”.
NZM egyébként nem véletlenül érdeklődött a közgyűlés felől. Ott lett volna a helye: hogy kiválthassa az útlevelét és eljöhessen, segélyt szereztem neki egy nyugati magyar szervezettől. Szerkesztőségi-kiadói ügyei is lettek volna, azt akartam, hogy nyélbe tudjon pár dolgot ütni. Ha eddig arra panaszkodott, hogy nincsenek meg a megfelelő körülményei az íráshoz, most ne folytathassa azzal, hogy nem tud kapcsolatot tartani a lapokkal, szervezetekkel csak azért, mert nincs pénze kiváltani az útlevelét. Az EPMSZ megítélte a pénzt, és hogy a hosszas eljuttatást áthidaljuk, én megelőlegeztem Zolinak a sajátomból az összeget - de nem jött neki össze a dolog, és hetekig nem is vette a fáradságot, hogy tisztázza, miért nem. Aztán sértett hangú levelet írt és tételesen elszámolt, mire költötte a segélyt. Ami rendben is volna, csak épp a céltámogatás nem érte el a célját; bár nem állítom, hogy ebben ő a hibás. Egyébként kicsit elvitatkoztunk az általam talán fölöslegesen kipattintott téma (az írószövetségi elnökség összetétele) okán. Ebben láthatóan nem értünk egyet, szerinte az kedvező fejlemény, hogy a népi-nemzeti elkötelezettek kerültek túlsúlyba. (Azt kell tapasztalnom, egyre nagyobb köztünk a nézetkülönbség irodalmi ízlésben és más egyébben is.)
*
Alla Bilo-Rak versei, fordításomban, a Pannon Tükörben, kis tanulmányommal Allaról és költészetéről. Érdekes, milyen gyerekesen tudok örülni egy ilyen megjelenéseknek...
*
Éva III. díjat nyert az Élet és Irodalom novellapályázatán. 1300 pályaműből... Érdekesség, hogy kívüle három kárpátaljai pályázóról tudunk. Apu, NZM, BDK - de minket meg sem említettek, a „futottak még” kategóriában sem. S ha már Évánál tartok: sínen van új meséskönyvének a megjelenése az Új Mandátumnál (nyertek rá támogatást). Kis kiadói műhelyünk pedig két újabb könyvet tervez olyan anyagi kockázattal, hogy kizárólag a majdani eladásból próbáljuk fedezni a költségeket. Még Mo-i kiadós kollégáim is csodálkoznak olykor az efféle vakmerőségen: ők legtöbbször csak elnyert pályázati támogatás esetében vállalkoznak még akár az eladhatónak tűnő könyvek megjelentetésére is. A nyomdaköltség mindig biztos, az eladási bevétel soha - foglalta össze a lényeget néhány éve számomra a szakma egyik nagy öregje, Drucker Tibor. Ez persze igaz, és a mi vállalkozásunk sem lehetne eredményes, ha nem magunk lennénk egyben a terjesztők is, és meg nem tennénk mindent azért - ráadásul elég ügyesen -, hogy szellemi portékáink vásárlókra találjanak. (Ezért csodálkozom pl. azon, hogy az EPMSZ kiadói tevékenysége ráfizetéses, holott 600 stabil - nyugati! - előfizetőjük van.)
*
Hát ennek az évnek is vége.
Számvetés? Persze, kellene ilyesmit készíteni. Csakhogy én nem vagyok múltba-nézelődő ember. Túlságosan is benne élek a mában és folyvást a jövőbe kacsingatok: teendőket latolgatok, terveket szövök. A múltat elemezni, tépelődni, nosztalgiázni - soha nem volt formám. Az új kudarcok eltörölték a régieket, a friss sikerek mindig elhalványították a korábbiakat. Minden szerelembe tisztán és szűzen érkeztem, mintha előtte soha… Így élek, így írok. Ha versbe kezdek, azonnal kiürül fejemből az összes korábban írt versem. Minden mondatomat olyan kínnal és átéléssel fogalmazom, mintha először tennék ilyesmit. „Az adott pillanat törvénye”- definiáltam ezt a magatartást akkor, amikor jó huszonöt évvel ezelőtt második szerelmemben csalódva az első szerelem tanulságait vettem számba. A Nagy Első volt ugyanis az, akitől elleshettem: múltunktól, előéletünktől, okos tapasztalatainktól megválva kell átélnünk az éppen „zajló” pillanat minden mélységét. Ellentétben a Nagy Második tanításával, aki élete minden nyűgét és az emberi nem minden „bölcsességét” örökösen magával hurcolta, és még ölelés közben sem tudta letenni gátló okossága roppant bőröndjeit. Nem is igen láttam soha felhőtlenül boldognak.
Szaporodó esztendőim beteltével talán ezért nem készítek számvetést.