(a webnapló előtti korszakból)
Gusztustalan volt ez az újévezredesdi. Mennyi fölösleges felhajtás, lihegés, hány magatevő pojáca!
Ki nem állhatom az ünnepeket. Soha nem is vonzódtam különösebben hozzájuk, még gyerekkoromban se (ó jaj, azok a jeles alkalmak a nagymamánál!), most meg kifejezetten viszolygok mindenféle ilyesmitől. Leginkább a kerek dátumok riasztanak. Őszintén szólva baromságnak tartok minden jubileumot, centenáriumot, millenniumot. Az ég világon semmi értelmük. Csak azért, mert 10-es számrendszerben számoljuk az éveket és ezért időnként nullák állnak a számok végén? A hónapokat viszont 12-es számrendszerben tartjuk nyilván, így a 144. vagy az 1728. hónapban is ünnepelhetnénk (122, 123). A hét napjai 7-es számrendszert alkotnak, miért nem ünnepeljük hát soha a 16 807. hétfőt, holott ez igen jeles szám: 75.
A 2000. év körüli szenzációzást is nagyon rühelltem, de talán még ennél is jobban zavart, amikor „Jézus Krisztus születésének 2000. évfordulóját” emlegették. Először is azonnal az émelyítő Lenin-évfordulók jutottak eszembe. Aztán meg azok a tudományos igényű vizsgálódások, amelyek szerint Jézus, ha élt egyáltalán, akkor vagy pár évvel korábban, vagy néhány évvel később látta meg a napvilágot. Más-más eredményt kapunk ugyanis, ha az evangelisták említette, egymásnak is ellentmondó idő-adatokat vetjük össze történelmi tényekkel (Heródes, népszámlás, Pilátus stb.), és megint mást, ha különböző lehetséges csillagászati adatokat veszünk alapul (a Betlehemi csillag vagy üstökös, vagy szupernóva, vagy két bolygó együttállása lehetett – ezen jelenségek időpontja napra pontosan kiszámítható, de mindhárom számítás eredménye eltér a „nulladik” esztendőtől). Végül pedig azért ostobaság Jézus születésnapját így nyilvántartani és ünnepelni, mert a dolognak végül is semmi köze az évszámláláshoz: a vallás egész misztériumát lerángatjuk a porba, ha jubileumait ilyen profánul tartjuk számon. (A Karácsonynak, ha van valami értelme, akkor az egyáltalán nem az, hogy egy vallásalapító állítólag azon a napon született meg: az alkalomnak, a dátumnak ennél sokkal mélyebb, misztikus, transzcendens üzenete van, de még a csillagászati-néprajzi-hiedelmi vonatkozások is több jelentést hordoznak, mint egy „születésnap”. Elképzelem, ahogy a 2000. év karácsonyán felsorakoznak majd komoly emberek kezükben serlegekkel és megrendülten hallgatják, amint az alkalomra felkért Michael Jackson duóban Madonnával elénekli, hogy „Happy birdhday, Jesus Krist!”)
A kerek számokat betegesen tisztelőkkel szemben aprócska kicsi elégtételem: a 2-es számrendszer elterjedése valamelyest összezavarja a dolgokat, amit én nagyon élvezek. Kifejezetten örömet jelent számomra például az, hogy egy kilobájt, neve ellenére, az nem 1000, hanem 1024 bájt!
*
A múlt év végének számunkra legkellemetlenebb eseményéről még nem számoltam be. El kellett adnunk magyarországi rendszámú kocsinkat (amellyel két éven át zavartalanul közlekedtünk), mert az ukrán hatóságok megtiltották, hogy állampolgáraik idegen rendszámú kocsit használjanak. Így hát jó kis 7 éves Ladánktól meg kellett válnunk, holott nekünk nagyon megfelelt és sok előnyünk származott a magyar rendszámból (vagy inkább: kevesebb kárunk). Kívülálló számára valószínűleg mindez érthetetlen. Az ukrán rendszámú kocsik csak igen magas biztosítási összeg ellenében léphetnek be Magyarország területére. Ez nagyjából háromszor annyi (!), mint a magyarországi kötelező felelősségbiztosítás. Így nekünk egyrészt célszerűbb volt ezt fizetni, másrészt jobb volt így közlekedni Magyarországon, mert a magyar rendszámú kocsikat nem állítják meg lépten-nyomon a magyar rendőrök és nem bírságolják meg bármilyen mondvacsinált indokkal (volt barátom, akivel azért fizettettek büntetést, mert az egészségügyi gyorssegély-csomágjában lejárt szavatosságú fertőtlenítő szert találtak!) A magyar hatóságok gyakran nem fogadják el az ukrán rendszámú kocsira kiadott engedélyeket, környezetvédelmi igazolást, műszaki vizsgát stb., mert tudják, hogy nálunk az ilyesmit leginkább pénzért veszik anélkül, hogy a kocsit egyáltalán látná az illetékes hivatalnok. A budapesti utcákon parkoló ukrán rendszámú kocsinak gyakran kiszúrják a kerekét a kedves magyar testvérek („büdös ruszkik, menjetek haza”), és ami a legnagyobb gond: az ukrán maffia is bárhol leállíthatja és védelmi pénz követelhet. Ugyanezt magyar rendszámú kocsival nemigen merik megtenni. Mi az autónkkal szinte kizárólag Magyarországon közlekedtünk, itthon jószerével csak az Ungvár–Csap közötti szakaszon jártunk, így hát mindenképpen célszerű volt így megoldanunk a helyzetet. (A magyar Vám- és Pénzügyőrségtől külön engedélyünk volt a kocsi használatára. Hogy ennek beszerzése mennyi levelezésembe került, azt most nem is részletezem.) Hát ennek lett vége január 1-jével. A dolog más miatt is kedvezőtlen: azonos kategóriájú kocsi nálunk itthon kb. 40-50 %-kal többe kerül. (Eladnunk 520 000 Ft-ért sikerült, ez megfelel a magyarországi autópiaci áraknak, és majdnem pontosan 2000 USD. Ezért a pénzért itthon csak ócskavasat kapunk, egy hasonló korú, állapotú és felszereltségű Lada a mi autópiacunkon kb. 2800-3000 USD. Így az ukrán állam most kb. 1000 dollárt kihúzott a zsebünkből (hiszen az átíratási költségeket is be kell számolni). Nem lett volna jó megoldás behozni és bevámoltatni a magyar kocsit és itt helyezni forgalomba, mert a behozatali vám köbcentiméterenként 50 cent, így az egyéb illetékekkel együtt ez is kitette volna a 800-900 USD plusz költséget… (nyilván éppen ezért drágábbak az autók itt nagyjából pont ennyivel).
Ugyanakkor autó nélkül nem létezhetünk: mind a személyes megélhetésünk, mind a szerkesztőségünk és alapítványunk fenntartása elképzelhetetlen anélkül, hogy átlagosan havonta legalább egy alkalommal át ne menjünk Magyarországra. Vonatozni vagy buszozni én a lábam miatt nem tudok, arról nem is szólva, hogy könyvterjesztőként olykor több száz kg könyvet kell fuvaroznunk. Most tehát fő a fejünk attól, hogyan döntsünk: vegyünk-e az eladott kocsi árából egy 12-15 éveset (amit aztán állandóan javíttatni kell) vagy tegyük hozzá a tartalékunkat és jobb autót vegyünk.
*
Rászántam magamat és levelet írtam a Napút főszerkesztőjének. A legritkábban fordul elő, hogy publikációs ügyekben szerkesztőségeknél reklamáljak, de itt egy kicsit sok volt a rovásukon. A történet a következő.
A múlt év kora-őszén meglátogatott Béni (S. Benedek András) és tolmácsolta Szondi György főszerkesztő felkérését. A Napút "kárpátaljai számot" készít, Béni gyűjti az anyagot. Tőlem hosszabb ideje futó Évgyűrűk c. sorozatukhoz kértek anyagot: két kérdésre, két témában várták önvallomásomat (az első a huszadikszázadi történelem családi vonatkozásait, a másik a példaképekhez való viszonyomat tudakolta). Én a szűkös határidőt betartva megírtam a jegyzetemet, a kérésnek eleget téve adtam fotót magamról és mellékeltem aláírásom fascimiléjét. Elküldtem az anyagot, és vártam valamilyen visszajelzést: megkapták-e, megfelel-e; mondjuk megköszönni sem lett volna túl nagy gesztus: megrendelt anyagot szokás így visszaigazolni - de semmi. No jó. Aztán arról értesülök, hogy bemutatója lesz a lapszámnak Bp-en. Én nem kapok értesítést. Úgy látszik, kihagyták az anyagomat. Utóbb hallom: megvolt a bemutató, és én is szerepelek a lapban. Nagy nehezen szerzek egy példányt. Látom: az egyik lapindító anyag az enyém... [évekkel később megtaláltam az interneten is: LÁSD - a link már nem működik, 2015-ben töröltem] De jaj: megkérdezésem nélkül megváltoztatták a címét. Ezen felül sehol sem találom a feltett kérdéseket, így nem tudni, mire is válaszolok. Ez már kicsit sok. Mint ahogy az összeállítás egésze is eléggé megfekszi a gyomromat. De év végéig várok: hátha legalább egy tiszteletpéldányt küldenek. Vagy értesítést. Vagy honort. De nem.
Rossz szájízzel írom meg a levelet a főszerkesztőnek. A fentiek "felhánytorgatásán" túl ilyesmik vannak benne:
»...úgy érzem most utólag, hogy rám és írásomra ebben a válogatásban csak azért volt szükség, hogy asszisztáljak S.B.A. és csapata mennybemeneteléhez, netán még hitelesítsem is ezt az untig ismert önajnározást és sebnyalogatást. Évek óta meglehetős szomorúsággal tapasztalom, hogy a Forrás egykori tagjai új művek létrehozása helyett régi sérelmeikből élnek, ezredszer is felemlegetik a harminc évvel ezelőtt történteket és nem képesek szembenézni sem azzal, hogy vélhetőleg akkori működésüknek is csupán a politikai retorzió adott jelentőséget, sem azzal, hogy 1980-tól kezdődően a Kárpátalján maradt tagok gyakorlatilag visszacsatolódtak az irodalmi életbe (azaz vállalták ennek elkerülhetetlen velejáróit is), sem azzal, hogy 89-90-től kezdődően könyvek sokaságát megírhatták-kiadhatták volna, ha a cenzurális körülmények megszűnésére nem szinte teljes elhallgatással válaszoltak volna: jelentős verseik a politikai elfojtás idején születtek (és jelentek meg szinte kivétel nélkül!), ennek megszűntével mintha talajt vesztettek volna.
Magam 1980-tól kezdődően súlyos apai örökségemmel szembeszegülve tettem meg minden tőlem telhetőt azért, hogy Vári Fábián László és Fodor Géza írásai nyilvánosságot kapjanak. Együtt véve közel tíz éven át voltam összeállítója a Kárpáti Igaz Szó Lendület c. irodalmi oldalának, majd az Új Hajtás c. kulturális melléklet szépirodalmi publikációinak. Ezalatt VFL-nak és FG-nak gyakorlatilag valamennyi addig asztalfiókban maradt és közben keletkezett verse megjelent. (Erről hiteles bibliográfia tanúskodik: A Lendület évei, Ungvár–Budapest, 1994). Amikor 89-ben megalapítottam a Hatodik Sípot, VFL és FG voltak első szerzőim. A 93-tól megjelenő Pánsíp kiadójaként évente legalább kétszer kérek mindkettőjük-től új verset – ám meg nem írt anyagot még a legnagyobb erőfeszítéssel sem lehet leközölni. (Más kérdés, hogy Zselicki Jóskát gyönge költőnek tartom és tőle még soha nem kértem és közöltem verset – nem mintha ő ontotta volna az újabb s újabb opuszokat). Fábián Lacit jó barátomnak tudom és korrekt viszony kialakítására törekedtem a többiekkel is, beleértve SBA-t is.
Mindezt csak azért részleteztem ilyen hosszan, hogy érzékeltetni próbáljam: semmilyen rosszindulat nem munkál bennem velük szemben, hanem ellenkezőleg: apám cselekedetei miatti bűntudatomban rekompenzációs kényszerem volt-van, ezért is tettem meg két évtizeden át mindent, hogy fórumhoz jussanak, sőt, később még azért is, hogy a régi sérelmeiket kibeszélhessék. (A Fodor Gézával e tárgyban készült egyik első interjú épp az akkor általam fő-szerkesztett lapban jelent meg A gondolat szabadsága címmel – Hatodik Síp 1989/2.)
Örömmel fogadtam SBA őszi látogatását is, és a közvetítésével érkezett főszerkesztői Napút-felkérésre lelkesen reagáltam (emlékezhetsz, még faxot is váltottunk, hogy a kérdéseket tisztázzuk). Nem gondoltam, hogy úgy kerülök bele egy válogatásba, mint Pilátus a krédóba (ehhez hasonlóan, szerintem inkább csak mandínerből szerepel írással Bagu László és Lengyel Tamás). Reméltem, hogy reális képet adó új művekből áll majd össze a kép, ám ehelyett (szokás szerint?) újraközléseket és önajnározásokat találtam.
SBA hét (!) jegyzett írással szerepel (három méltatás és 4 vers; a tartalomjegyzékben a Gvadányi-cikk mellől szemérmesen lehagytátok névbetűit, de az írás alatt szerepel); szerintem ő írta a ���-ként szignált írást, sőt, sejtésem szerint a Bereghy Endre is az ő álneve lehet, magam legalábbis nem ismerek ilyen nevű pályatársat. Ez eleve eléggé nagy aránytalanság, így érhetően a Forrás is erősen „túl van reprezentálva” – egyedük ők azok, akik nemcsak írással szerepelnek, hanem méltatás is foglalkozik velük, sőt, külön írás porolja le újra a port a Forrás-dossziéról. Mintha mások nem lennének méltóak a méltatásra és más jelenségei nem lennének irodalmunknak! No és az újraközlések! Mindegyiket nem is említve kezdem a Fodor Géza neve alatt közzétett Vallomások-kal. Ennek első kockája szó szerinti újraközlés: FG 97-es (!) verseskötetének (Fenyvesek árnyékában, Bp–Beregszász, 1997) fülszövegét (!!!) olvashatjuk újra, amelynek egy szakasza már egyszer amúgy is újra volt közölve a Kárpátaljai Minerva II. kötetében. Ugyanebben a Minervában (évszáma 1998!) olvasható egy FG-tanulmány, ennek két bekezdése olvasható újra a Napút-béli vallomások másik próza-kockájaként. És hát persze a versrészletek is sokszor – kötetben is – megjelent, esetenként 20 évnél régebben keletkezett költeményekből valók (mint pl. a Varióla: „Eltorzulnak lassan a tárgyak…”, de az Új Atlantisz („s mert függönyeit a víz megereszti”) is 93-ban jelent meg először a Hatodik Sípban. Attól, hogy hiányzik első versszakuk és nincs odaírva a címük – attól még nem új művek. Szerintem a Vallomások úgy született, hogy SBA fogott egy ollót és az amúgy is vékonyka FG-életműből összevágott egy „új” opuszt! Igaza van SBA-nak, amikor azt írja Gézáról: „Ez a költészet önmagából épül”. No, ő maga sem nagyon igyekezett új íróportrék elkészítésével: mind a Gézáról, mind a Laciról írt szó szerint megjelent az említett Kárpátaljai Minerva ugyanazon II. kötetében (Bp–Beregszász, 1998), igaz, ott Két portré főcím alatt.
És még ez sem lenne olyan nagy baj, ha ezzel (is) nem a Forrás-legenda épülne tovább egyoldalúan! Hiába szerepelnek a válogatásban nem-forrásosok is, ha méltatások viszont csak őróluk olvashatók, illetve ez az egyetlen irodalmi jelenség, amellyel külön írás foglalkozik. Miért nem esik egyetlen szó sem például arról, hogy négy tehetséges fiatal (Bagun és Lengyelen kívül Cséka György és Pócs István) évekkel ezelőtt berobbant kis irodalmunkba és költői életművük szinte máris gazdagabb a Fodor-Fábián-Zselicki-SBA négyesénél!? Hányszor kell még a Forrást úgy „rehabilitálni”, hogy irodalmunk egyetlen értékeinek tűnjön? (Az utóbbi két évben megjelent a Forrás emlék-antológia (Nézz töretlen homlokomra), volt Forrás-emlékszáma a Hatodik Sípnak és az SBA-szerkesztette Kárpátaljai Minerva 98-as száma is EZ VOLT A FORRÁS! KÜLÖNSZÁM címmel közli újra megemlékezések és méltatások kíséretében ugyanazokat a verseket. Most már megvolt a Napút Forrás-száma is!
Eközben: senki nem vitatja a Forrás 30 évvel korábbi érdemeit, sem azt, hogy valós sérelem érte őket, így nem értem, miért kell állandóan újrajárni ugyanazokat a köröket?! Azaz: pontosan értem. Ha nincsenek ütőképes új művek – legalább legenda legyen. A sebeket nyalogatni, úgy tűnik, könnyebb, mint írni vagy mint elfogadni azt, hogy huszonéves suhancok máris olyan második köteteiket készítgetik, amelyikben csupa új vers lesz, míg ők vagy csak az elsőig jutottak el és közel ötvenévesen adták közre zsengéiket (ZsJ, SBA), vagy 2-3 kötetükben ugyanazok a költemények variálódnak (FG, VFL).
Kedves Napút, nem szeretném, ha félreértenétek: Fodor Gézát és Fábián Lacit kitűnő költőknek tartom! Vannak csodálatos verseik, olyanok is, amelyek szerintem (is) az elmúlt 30 esztendő legjobb magyar versei közé tartoznak! Őszinte, tiszta hangjukat mindig is nagyra becsültem, Géza intellektualizmusát és bölcseleti mélységeit csodálattal szemlélem, mióta csak ismerem írásait; Laci költészete távolabb áll tőlem, de nagy versei olvastán újra s újra megrendülök és teljes elismeréssel adózom népköltészeti gyűjtésének. Béniben (SBA) csodálom hatalmas tudását, elképesztő ismereteit Kárpátaljai történelmi múltjából. Kultúrtörténeti írásai felbecsülhetetlen értékűek. Költőnek szerintem nem eléggé jó, mint ahogy Zselicki sem – de természetesnek veszem, hogy azok a lapok, amelyek koncepciója ezt megengedi, közlik verseiket. Nem ezzel van hát bajom, hanem azzal, ahogyan magukat traktálják, illetve ezúttal ahogy Béni traktálja őket és magát. És még az sem lenne baj, hogy a Forrás lerágott gumicsontját időnként ott találom a tányéron – csak lennének más tányérokon más étkek is! (Miért nincs méltatás az ötkötetes Nagy Zoltán Mihályról vagy a nyolckötetes Füzesi Magdáról? A Forrás mellett miért nem foglalkozik írás akár a 18 éven át működött József Attila Irodalmi Stúdióval? Miért csak az Együtt számairól esik szó, holott tizenegyedik életévébe lép a Hatodik Síp és nyolcadikba a Pánsíp? Említés sem esik a fiatalok Véletlen Balett c. lapjáról!
Aki ebből a Napút-számból tájékozódik a kárpátaljai magyar irodalomról, az roppant torz, egyoldalú képet kap – és sehol egy jelzés arról, hogy ez csak egy merítés lenne, azért van még más is. SBA traktálásában ez és ennyi a mi irodalmunk. Szomorú dolog!
No, nem dohogok tovább, és persze nincs harag, de úgy éreztem, ezt a néhány dolgot szóvá kellett tennem. Magam nem bánkódom túlságosan: tanulságnak ez az eset is jó volt.
Ezek után tisztelettel csak azt kérem, hogy küldjetek egy szerzői lappéldányt.
És hát hadd kérdezzek rá arra is: számíthatok-e honoráriumra, avagy, mint az adoma mondja: pénz az nincs, „csak a szégyen?”.*
Ukrajnában tovább romlik a helyzet. Az újságokból kitetszik, hogy még a hivatalos (bizonyára feltupírozott) adatok szerint is az országban 10 év óta folyamatosan csökken a GDP. Az 1999-es szint nem érte el az 1989-as szint negyven százalékát. Az emberek 5-ször, 10-szer rosszabbul élnek. Ezen a télen Ukrajna lakossága fázik (mert egyrészt nincs pénze fizetni a fűtést, másrészt energiaválság van, így központilag korlátozzák a gáz és az áram felhasználását). Sejtésem szerint az éhezők száma is milliós lehet.
Vidékre kilátogatni – szabályos trauma. A tíz éve még virágzó falvak teljesen leépültek: az emberek évek óta nem tatarozzák a házaikat, elhanyagoltak a porták és gazdáik is. Soha ennyi ápolatlan, fogatlan, rosszul öltözött embert! Az utakon életveszélyes kocsival közlekedni. (Közben, persze, itt-ott egy-egy kirittyentett új villa, főleg a faluszélen – a tulajdonos valószínűleg vámos vagy „vállalkozó”-nak mondott maffiózó, és szinte biztos, hogy nem magyar.) A középületek (az iskolák is) romosak, a fűtési szezont sok helyen csak december végén kezdték el. Az ember nem szívesen nyit be régi barátaihoz, mert csak bajt, nélkülözést, szegénységet tapasztal, és szinte szégyelli magát, amiért egy picivel jobban él és van annyi pénze, hogy tudna egy tízéves autót venni.
Aki teheti, menekül. Családok ezreinek életprogramjává vált, hogy legalább a gyerekeiket kimenekítsék Magyarországra. Így döntenek azok a középkorúak is, akik 30-40 évesen nem akarnak a vegetálásra berendezkedni.
Tavaly télen valamivel jobb volt az áramellátás a korábbiakhoz képest. Ez azért történt, mert a súlyos árvízkárok miatt Kárpátalját katasztrófa sújtotta vidéknek nyilvánították, így nem korlátozták energia-felhasználását. Az idén Ungváron ugyanaz a helyzet, mint két éve: hetente három áramszünetes nap van, amikor is naponta 2 vagy több alkalommal 3-4 órára kikapcsolják a villanyt. Faluhelyen a 6-8 órás napi áramszünetek sem ritkák.
A gázkorlátozást mi az idén tapasztaljuk először. A házunk kifűtése itteni viszonylatban kisebb fajta vagyonnak számít (a havi gázszámlánk télen több, mint három nyugdíj!). Azonban ezen a télen nem tudjuk kifűteni, mert valamit központilag csinálnak a vezetékes gázzal: a fűtőértéke (kalóriaértéke) alig fele a korábbinak! Azelőtt a gázkazánunk szabályzóját soha nem kellett maximumra tenni, még –20 fokos fagyok idején sem, most meg éjjel-nappal maximumon van és a kinti enyhébb tél (ezen a héten –9, –5 fok) ellenére folyamatosan fázunk. (A dologban a nagy disznóság az, hogy a lecsökkentett kalóriájú gáz ugyanúgy forgatja a gázórát, így fizetni is annyit kell érte, mint a „rendesért”, épp csak meleg nincs tőle.) Ha nagyon kell, hát pótoljuk egy kis villanyfűtéssel, de hát ez sokkal drágább, még jó, hogy áramszünet idején takarékoskodhatunk…
*
Kolos hetente egyszer átjár a könyvtárba internetezni. Egy óráért 1,5 USD-t fizet. Nyitott nekem is egy postafiókot egy Mo-i ingyenes szolgáltatónál, így már én is e-mailezgetek: megírom a levelet, floppyra másolom, Kolos átviszi a könyvtárba, elküldi a megfelelő címre, a beérkező postámat pedig hazahozza ugyanazon a floppyn.
Ha az itthoni gépünkre szeretnénk internetet, ugyanígy óránként másfél dollárba kerülne. Illetve ha havi 30 órás előfizetést kötnénk, akkor óránként 1 USD-ért jutnánk hozzá. Ja, és plusz a telefondíj, időarányosan.
___________________