Balla D. Károly

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005. okt.]

Nem tudok visszaemlékezni arra, gyerekkoromban voltak-e példaképeim. Aligha, mert ha igen, akkor csak felidéződne Tell Vilmos, Dobó István vagy Nemo kapitány. De nem. Kiskamaszként is csak kedvenceim voltak, akikre valamely tulajdonságaik vagy cselekedeteik miatt felnéztem, de sem Kempelen Farkas, sem Öveges professzor nem vált eszményképemmé, mint ahogy kicsivel később Kulin György vagy Fred Hoyl sem, akik pedig egyszerre voltak nagy csillagászok és jó írók, beváltván azt a kettős ideált, amit akkoriban én is magam fölött lebegőnek gondoltam.

Kései kamasz koromban közvetlen környezetemben többen is nagy hatással voltak rám, mai fejjel visszagondolva a rajongásom egyikükhöz bizony hasonlatos volt ahhoz, mint ahogy példaképéhez viszonyul az ember – de ez akkor nem tudatosult bennem.

Aztán, eszmélésem későbbi szakaszaiban a hasonulás helyett a különbözés, a hit helyett a kétely, a feltétlen tisztelet helyett a fanyalgó kritika lett a sajátom, s ez kizárta, hogy az életben valaha is idolként tekintsek bárkire-bármire, és valamely kész sémához való igazodás könnyebbségével nézhessek szembe problémáimmal. A nagy különcök, a sehová sem besorolhatók, a szent őrültek és a magányos farkasok váltak kedvenceimmé. Mivel azonban sem a devianciában eléggé következetes, sem a tehetségben eléggé megszállott nem voltam, így jó úton jártam afelé, hogy a mindent visszamenőleg is igazoló börtönt, elmegyógyintézetet vagy az öngyilkosságot elkerüljem, és idegenültségem, ahelyett, hogy megigazulnék általa, ócska szereppé váljon, pózzá sekélyesedjen. Miután a nonkonformizmusomat komfortossá laktam, félek, többé már nem sikerülhet tartalommal, igazi figyelmet érdemlő teljesítménnyel felruháznom különcségem csupasz vázát, és tinédzserkorom riasztó lármafájaként ma is jelzi örök beteljesületlenségemet.

Minderre két friss haláleset döbbentett rá.

*

Nem ismertem személyesen Eörsi Istvánt. Ám abban a szerencsében volt részem, hogy – talán két éve – levelezésben álltunk. Rendszeres kapcsolattartásról persze nem számolhatok be, nagyritkán váltottunk csak rövid üzenetet, leginkább egymás írásaira reagáltunk. És nemcsak én az övéire. Figyelt rám, olvasta publicisztikáimat, pár okos szóval reflektált a neki tetszőkre, ami nagyon jólesett. A kettős állampolgárságról tartott népszavazás tanulságait megvonó egyik januári cikkében pedig – ezt joggal gondolhatom valódi megtiszteltetésnek – hivatkozott a témában írt kistanulmányomra, idézett is belőle. Ezek után talán mondanom sem kell, hogy ebben a kérdésben is egyetértettünk. Ahogy az említett cikkét (Utószó, Népszabadság, 2005. jan. 7.), úgy néhány továbbit is még kéziratban, nyers formájába megismerhettem; íróember részéről ezt a bizalom legszebb és legsúlyosabb gesztusaként értékeltem.

A kíméletlen őszinteségét csodáltam leginkább. A bátorságát, amellyel azokat az igazságokat is kimondta, amelyek őrá nézve is kínosak voltak. Ahogy magával szemben is könyörtelen tudott lenni és szembenézett múltjával, jelenével (szókimondására a halálos betegségével kapcsolatos megnyilvánulásai lehetnének a szélsőségesen „jó” példák). Ahogy megalkuvást nem tűrő következetessége oda vezetett, hogy a magyar szabadgondolkodás lelkiismeretévé vált. Ahogy nyelv, nemzet, származás, vallás dolgában ugyanolyan kérlelhetetlen tudott lenni, mint az apró emberi vagy nagy filozófiai kérdésekben. Ahogy mindig azt mondta, amit gondolt. És mindig azt gondolta, amit érzett.

Ezt utánacsinálni! Igen, ha valaha mégis rászánnám magam, hogy példaképet válasszak…

Pedig, azt hiszem, sokkal többen gyűlölték, mint szerették. Az igazságnak is van kritikus tömege, amely a legtöbbek számára elviselhetetlen. Neki a nyakába volt kötve a detonátor, bármikor a levegőbe repíthette a hazugságok és üres szólamok építményeit, nem törődött azzal, ha az ő fejére is hullik a törmelék. Nem véletlenül tekintették első számú közellenségüknek a látszathazafiak, a frázismagyarok és a szlogeneuropéerek.

Igen, valahogy így, így kellene. De amennyivel kisebb és szánalmasabb az én világom annál, amiben ő élt, legalább annyival vagyok gyöngébb és esendőbb én is őnála. Szerény vigasz, hogy ellenfelekből, támadókból, haragosokból is ugyanennyivel hitványabbak juthatnak csak nekem.

*

A Szépírók Társasága többnapos fesztivált szervezett, ennek egyik programja azt a címet kapta, hogy „Segítséggel élők”. Amikor meghívást kaptam rá és megtudtam, mit is fed a cím, többek között ezt válaszoltam a későbbi színpadi beszélgetésünket is vezető Gács Annának: „…ez engem igazán soha nem foglalkoztatott; íróként legkevésbé. Ez nem jelenti azt, hogy mesterségesen és szándékosan kerülném a témát, de ahogy nem szoktam íróként az időjárással foglalkozni, ugyanúgy a saját fizikai állapotommal sem. A mindennapok szintjén persze egyre több problémát kell megoldani, de hát ugyanilyen probléma az, hogy időnként enni, inni kell, meg hogy hidegben fel kell öltözni – de ezek a dolgok erőteljesen kívül esnek az irodalmi érdeklődésemen. Ahogy nem jut eszembe hosszan értekezni arról, milyen lehetetlen ez az idei nyár, úgy a saját állapotom sem képezi témámat. Még a naplómban is elég ritkán említem. Nem szeméremből vagy szándékos elhallgatás okán, hanem mert nem foglalkoztat, nem érdekel, nem tartom lényegesnek. De fogalmazhatok úgy is: sokkal súlyosabb hátráltató körülményekkel kellett életemben szembenéznem: politikai, nyelvi-nemzeti(ségi), földrajzi, családi adottságok, ezekhez képest egy kis mozgássérültség már meg sem kottyan. … Annyi minden lett volna, ami kialakíthatta volna kisebbségi érzésemet, frusztráltságomat, annyi minden tehetett volna keserűvé, szorongóvá – mégsem történt meg. … Engem, úgy érzem, az irodalom, a művészet, a zene, újabban a korlátlan kommunikáció régen kiemelt abból a helyzetből, amibe beleszülettem. Ha a „kárpátaljaiságomon” felülemelkedtem, akkor nehogy már a kerekesszék fogjon ki rajtam!”

Nagyjából ugyanezeket a gondolatokat mondtam el a Petőfi Irodalmi Múzeumban sorra került beszélgetés során is, és úgy tapasztaltam, a mellettem ülő „két béna és egy vak” is hasonlóan vegyes érzelmekkel fogadta, amiért ezúttal fizikai állapota okán kapott meghívást. Az eleinte riadt közönség láthatólag hamar feloldódott, és látva, hogy díjazzák élceimet, még azt az ízetlenséget is megengedtem magamnak, hogy kijelentsem: legközelebb örömmel elmegyek a potenciálisan prosztatarákban elhalálozó középkorú férfiírók találkozójára. Egyetlen mondatos zárszavában Vámos Miklós kicsit rám is pirított. Értsük meg, mondta, hogy erre a találkozásra nem nekünk, hanem nekik volt szükségük.

*

Könyvem bemutatója Pécsett. Kiadómmal, Szirtes Gáborral nem sok egyeztetni valónk akadt: a Pro Pannonia tíz év alatt négy könyvemet adta ki, ez a sokadik együtt-szereplésünk, összeszokott párost alkotunk. Amivel nem vagyok összeszokva, az a saját könyvem. Hiába írtam tízegynéhány évig, hiába dolgoztam át többször, hiába járt meg három kiadót és hiába csak a hatodik (!) pályázati fordulónál kapott lehetőséget a megjelenésre, és hiába jelent meg lassan fél éve – mégis úgy nézek rá, mint valami idegenségre. Azt hittem, ha végre mögém kerül ez a megírhatatlan történet, többé nem kell vele foglalkoznom, de lám, azóta is permanens módon szembesülnöm kell a Szembesülés című regénnyel, mert a benne felvetett, megélt, de meg nem haladott erkölcsi problémákat, most már úgy tűnik, életem végéig cipelnem kell.

És ezek a feldolgozhatatlan moráliák is kapcsolatosak példakép-mizériámmal. Főhősöm, Oresztész, két választható magatartásforma között őrlődik: egyfelől a Zeuszi hatalommal együttműködő, hozzá való hűségét túllihegő igen sikeres édesapa példáját látja, másfelől meg ott lebeg előtte az olimposziakkal szembeszegülő, ám ezért a közélet perifériájára szorított és tehetetlen szellemi előd mártíriuma. A „vér szava” és az igazság között kellene választania; előbbitől menekül, utóbbinál keres menedéket, míg szembesülések hosszú sora után megérti, egyik attitűd sem elfogadható számára, mert maga a választás kényszere is méltatlan ahhoz, aki a függetlenséget és a szabadságot többre becsüli bármiféle meghatározottságnál. Mivel pedig a lojalitás és az opponálás egyaránt determinál, gúzsba köt, így a kívülhelyezkedés marad számára az egyetlen követhető magatartásforma. Bűnét tetézi, hogy bár tulajdon apját ellenpéldának tekinti, példaképnek nem tudja elfogadni az ellenpólus nagy alakját sem.

Ha közönség előtt kell a regényemről beszélnem, mindig beismerem: amit más talán elintézhetett volna egyetlen dacos főfelszegéssel vagy egyetlen behódoló főhajtással, nekem abból egész könyvet kellett írnom. És meglehet, hogy a genetikai és szellemi örökségből egyként kitagadottként mindezért majd egy újabbal kell vezekelnem.

*

Egy ideje Magyarországra utazni most már azért is jó, mert találkozhatunk ott tanuló gyerekeinkkel. Nagyjából havonta egyszer ugyan hazaruccannak, de jólesik, ha közbül is láthatjuk őket. Kolos most nem tudott feljönni Veszprémből, így csak Csöngével randevúztunk Budapesten.

Hála az ezúttal zökkenőmentes határátkelésnek és az egyre hosszabb autópályának, egyenesen Ungvárról indulva két órával a tervezettnél korábban érkeztünk a Hősök terére. Szépen sütött a nap, kiültünk a Műcsarnok teraszára. Balázs István barátunk éppen ráért, odajött, vele kávézgattunk és beszélgettünk – és vártuk, hogy a korai érkezésünkről időben értesített Csönge lányunk is megérkezzen a barátjával még az irodalmi est előtt. Mi beszélgettünk, de a lányunk csak nem tűnt fel, pedig két órával korábban a telefonban már azt mondta, hogy elindultak. Alig fél óra volt hátra a kezdésig, amikor végre elénk penderül ártatlan pofácskával. Kérdésünkre, hogy mi tartott ilyen sokáig, elég furcsa választ adott. „Répát ettünk az alagúton.”

Ezt olyan mulatságosnak találtam, hogy már ott elhatároztam, ezt a mondatot egyszer nekem le kell írnom. Most megtettem. (Kiderült, a Lánchíd felé tartva útközben még elhatározták, felmásznak az alagút fölötti hegyrészre, oda, ahonnan épp belátni a ki-be gördülő kocsikba, mert „nagyon izgi” megfigyelni a vezetőket és utasokat akkor, amikor ők nem tudnak róla. És mivel volt náluk egy sárgarépa, hát azt ott kettesben elropogtatták. Hiába, ilyen a szerelem.)

*

Csodálkoznék magamon, ha egy éven át változatlan formában tudnám fenntartani a honlapomat. Már-már mániákusan „átcsinálom”, szinte félévente, mert mindig kiderül, hogy a korábban kialakított rendszer valamiért nem megfelelő. Amit most üzemeltetek, az az áttekinthetetlenségig bonyolult, agyon van terhelve keresztlinkekkel. Az egységek és alegységek, ezen belül a rovatok és alrovatok sűrű labirintusában lassan magam sem tudok eligazodni. Ráadásul minden betűzést, linkelést, besorolást, főoldali kiemelést „manuálisan” végzek (vagyis vizuális szerkesztővel), mivel programozni nem tudok, és így nem automatizálhatom az egyes munkafázisokat. A fiam, aki pedig éppen harmadéves programozó matematikus, már hosszabb ideje fírol, hogy térjek át modernebb technikára, ő megtervezi, amit kell, nekem más dolgom sem lesz, mint „felnyomni” az anyagokat. Hát most ennek is eljött az ideje: készül a nagy, globális portálunk, ő azt találta ki, hogy az Ukrajnával és Kárpátaljával kapcsolatos magyar sajtóhíreket fogja egybegyűjteni, én meg egy-két alrendszert birtokolva építhetem irodalmi virtuálémat. Levélben és cseten tartjuk a kapcsolatot Ungvár és Veszprém között, így épül az új honlap, olykor éles viták árán. Most látom csak, mennyire más egy programozó és egy felhasználó viszonya ugyanahhoz a problémához.

Pedig amúgy szinte mindenben egyetértünk. Néha kicsit meg is ijeszt, egészséges dolog-e, ha egy 20 éves fiatalember ugyanúgy tekint a világra, mint 50-hez közeledő apja. Bár az érdeklődése és az ízlése más, ám az értékítélete úgyszólván azonos az enyémmel, a miénkkel. Míg Csönge állandóan fut, pezseg, habzsol, nyüzsög, addig Kolos otthonülő, és hozzám hasonlóan életcéljának azt tekinti, hogy íróasztal mellett ülve és legkedvesebb foglalatosságát űzve tudjon megélni abból, amit létrehoz, megalkot. (A különbség annyi, hogy én szöveget írok, ő meg szoftvereket.) Ezt látta tőlem, ezt vette át.

Bevallom, épp eléggé meg is döbbentett, amikor évekkel ezelőtt megadott kérdésekre válaszolva egy iskolai dolgozatában azt írta, én vagyok a példaképe. Egyszerre voltam meghatva és megsértve. Érő kamasz szemében „jó fejnek” lenni – nem akármilyen eredmény, nyugtáztam jólesően, ámde hogy jövök én ahhoz, hogy bárkinek is… Ha egyszer én nem választottam magamnak vezércsillagot, engem se tekintsen senki követendő mintának, gondoltam. Meg hát a magam tapasztalatából és olvasmányaimból kiindulva azt sokkal természetesebbnek tartottam, ha a fiú előbb-utóbb fellázad apja ellen, szembefordul vele, semmint ha nyomdokaiba lép.

Vajon mit csináltam rosszul, hogy még mindig felnéznek rám a gyermekeim?

*

Igen, eljön az idő, amikor meg kell tagadnunk mesterünket.

Épp annyi idős voltam, mint most a fiam, amikor Beregszászba-járó lettem. Ez az Ungvártól 70 kilométernyire fekvő kisváros akkori életemben igen jelentős szerepet játszott és fordulatok sorát hozta életembe. Új szerelmeim vonzottak ide és új barátaim honosítottak meg, révükön egy-két év alatt itt tanultam meg a „másképpen gondolkozást”, ezek az új és roppant szenvedélyes kapcsolatok szakítottak ki családi meghatározottságomból, ezek billentettek ki bigottul tudományos és már-már vulgárisan materialista világképemből. Pedig akkor már verseltem, de fogalmam sem volt a líra mélyrétegeiről, semmilyen viszonyom nem alakult ki a transzcendenciához, a tudatalattihoz, a titkoshoz és sejtelmeshez. A költészetet valami racionális szövegtechnikának gondoltam, nem pedig lélektani mélyfúrásnak. Itt, Beregszászban kellett huszonegy-két-három évesen megértenem a művészet lényegét, az esztétikum megannyi (többek között Lukács-i) sajátosságát, itt mélyült el zeneértésem, itt ismertem meg magamat. A delphoi jósda lett nekem Beregszász, és Apollón papnőjét úgy hívták, hogy Horváth Anna.

Bár autodidakta művész volt, szobrai, kerámiái, érmei, grafikái révén a kárpátaljai kisvárosból kilépett a nagyvilág tágasságába. Ösztönös tehetsége és megszerzett elméleti tudása jelentős alkotóvá tette annak ellenére, hogy kivitelező technikája gyakran látszott bizonytalannak. Rám nem is mesterségbeli tudásával hatott, hanem sokkal inkább az alkotás folyamatáról vallott nézeteivel, művészi hitvallásával, világszemléletével, a nagy összefüggéseket kereső hajlamával, a mindenkori újra és ismeretlenre való fogékonyságával, létértelmezésével, egyszerre archaikusan mitikus és modernül szekularizálódott valóság-felfogásával. Ő tanított meg arra, hogy kételkedjem a látszatban és mindig mindennek a fonákját is megnézzem, hogy kerüljem a készen kínált sémákat, s hogy az igazságot ne valami hatalmas és változhatatlan monolit kősziklának képzeljem el, hanem szilánkok sokasából sokféleképpen összerakható viszonyrendszernek.

Mindez óriási hatással volt rám. Mai fejjel ítélve: Horváth Anna akkor néhány évig a példaképem volt, még ha ezt bevallani röstelltem is.

Ám eljön az idő, amikor meg kell tagadnunk mesterünket. Esetünkben ez nem járt semmiféle látványos szakítással (Anna életében voltak ilyenek!), még igazi szembefordulással sem. Annyi történt, hogy elmaradtam Beregszászból, mert a kétkedés éppen őtőle tanult nagyszerű képességét egy adott ponton túl vele szemben is alkalmaznom kellett. Évekig maradéktalanul alávetettem magam hatásának, ám a végső kisajátításnak ellenálltam. Mindent elhoztam, amit megtanultam, de önző módon magamat mégis megtagadtam tőle. Hitelt kaptam egy életre, és nem fizettem vissza semmit. Húsz éve már, hogy nálam kamatozik ez az adóság.

Hogy nem én voltam az öntörvényű tanítvány, aki szembeszegült, hanem bölcs mesterként ezt is ő akarta így, azt egészen pontosan tudom azóta, hogy Annát végső pihenésre a delphoi jósda szent kövei alá elhelyezték Beregszászban.

_____________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/nov.