Ezen az új webhelyen nem sokat írok magamról, lévén közéleti blognak szántam a személyes manzárd mellé, így aztán itt még egyetlen poszt sem szól az idén megjelent könyvemről, a Szembesülésről. Mivel azonban sok olvasó nem lép át innen a privát honlapomra és csak innen tájékozódik rólam, talán főművemről itt is illik írnom valamit, no meg lassan vége az évnek, jövőre ez már egy tavalyi könyv lesz, így most iderovok pár észrevételt abból az apropóból, 
hogy most találtam egy decemberi anyagot, amely a könyvemet is gondozó Pro Pannonia Kiadó múlt évi tevékenységét mutatja be, meg-megszólaltatva Szirtes Gábor kiadóvezetőt is (a fotón). (Rólam és könyvemről ez olvasható a cikkben: „A 2005-ös Határon Túli Magyarok Fesztiváljának fontos eseménye volt Balla D. Károly látogatása. A kárpátaljai szerző Szembesülés című kötete műfajkísérlet, s ez látszik abból is, hogy a művet még a kritikusok sem tudják besorolni a megfelelő kategóriába. E könyv hiányregény, azaz különböző típusú szövegekből álló írások gyűjteménye. A határon túli magyar értelmiség sorsában két értékrend ütközik össze: a megalkuvás és ezzel együtt a publikálás lehetősége, s a másik a hatalommal való szembekerülés a liberális értékek vállalásával.”)
Főművemnek nevezem fentebb a Szembesülést, mert egyre inkább úgy érzem, hátralévő életemben nem leszek képes meghaladni. Ami sajnos nem ennek a közel másfél évtizedig írt regénynek a jelentőségét mutatja, hanem inkább íróságom gyöngeségét: mi silány életmű az, amelynek egy nagyjából olvashatatlan regény képezi a csúcsát.
Nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy a Szembesülés megjelenése majd komolyabb szakmai sikert hoz számomra. Az utóbbi években már inkább nyűgnek éreztem, szabadulni kívántam tőle; azt gondoltam, ha majd végre napvilágot lát, akkor felszabadulok nyomasztó terhe alól és valami újabb, frissebb munkába kezdhetek. De nem. Belefogtam ugyan elég sok mindenbe, sokat írtam és publikáltam azóta, hogy a regény kéziratát éppen egy éve véglegesen lezártam, de szemmel láthatóan felaprózódik a munkáimban az, ami még szellemi munícióként, ötletként, művé váltható energiaként bennem van.
Verset ritkán és keveset írok. Miért is? Mert rájöttem, hogy egy publikálható, jó színvonalú vers megírása nem jelent számomra semmilyen nehézséget, semmilyen alkotói kihívást. Ez álszerénytelenségnek tűnhet, de valóban így érzem: sorozatban írhatnám, onthatnám magamból a költeményeket. Megerőltetés nélkül tudom alkalmazni a „versbeszédet”, képes vagyok képekben kifejezni magam, logikusan építem a szerkezetet és rutinosan megtöltöm tartalommal, tudom, hol kell a masszát kicsit megkevernem az absztrahálás fakanalával, mikor kell nyakon önteni egy kis stíllel – annyi érzelem és gondolat pedig mindig van a fejemben, hogy a felsorolt képességek birtokában bármikor összekotyvasszak egy olyan verset, amelyik semmivel sem rosszabb a legtöbb folyóiratban a legtöbb szerzőtől megjelenőnél. (Tisztelet a ritka kivételnek.) Naponta írhatnék tehát verset, DE MINEK? Ezért történik az, hogy különböző leküzdendő akadályokat állítok magam elé, mint például a Pilinszky-projektumban, s ezért „költök” csak ritkán, szinte el-elvétve, mert nem rutinból akarok írni; nem-rutinból viszont ritkán adódik szerencsém, ihletem, intuícióm, nevezzük bárhogy. S amikor mégis, akkor kiderül, hogy az sem sokkal jobb annál, mint amit rutinból gyártottam volna.
Amennyire érzem, hogy a verset uralom, mint műfajt (és ez kicsit nyomaszt), legalább annyira azt is érzem, hogy a próza fölött viszont nincsen semmilyen hatalmam (és ez nyomaszt csak igazán!). A verset megszelídítettem, de nem igazán tudok vele mit kezdeni, a próza meg továbbra is megközelíthetetlen fenevadként acsarog rám. Versben azt teszem, amit akarok, ám a prózának minden mondatával megküzdök, és ha sok vergődés után úgy érzem, hogy jól sikerült, egy-két-három év multán már csak a hibákat látom benne. Hiába gondolom most azt, hogy a Tejmozi jelentős prózaírói teljesítmény, ha nemsokára észreveszem a gyöngeségét, leleplezem a magam modorosságát, az erőltetettséget.
A drámáról most nem is beszélek, ebben a műnemben semeddig sem jutottam, 6-7 színpadi játékom nem egyéb elvetélt kísérletnél.
Így aztán az egyetlen műfaj, amelyben nagyjából otthonosnak érzem magam, az nem más, mint az esszétől az újságcikkig, a publicisztikától az írójegyzeten át a naplóig terjedő valami. Az utóbbi években ez vált a fő műfajommá, ebből írtam és publikáltam a legtöbbet. Ugyanakkor azt is pontosan tudom, hogy irodalmi értékük szempontjából ezek a legfeledhetőbb munkáim.
No, innen nézve látom a Szembesülést többé meg nem haladható csúcsnak, miközben tisztában vagyok azzal, hogy a világirodalom nagyjaihoz nem mérhető vakondtúrás.
„…műfajkísérlet, … még a kritikusok sem tudják besorolni a megfelelő kategóriába.”
Dehogynem. Hallgatásukkal már be is seperték az irodalmi haszontalanságok közé. Különös, hogy végső soron egyetértek velük. Ezzel tisztába jönni: elég súlyos szembesülés.
