Hogy 3 éves, az hagyján. Hogy koreai, az már meglepőbb. Ám amint hároméves koreaiként a Hey Jude! című Beatles-örökbecsűt énekli, attól leeshet az állunk. A gitár persze inkább csak kellék, de ahogy mozog vele, és mozdulatokkal, gesztusokkal tartja ki a ritmust - meg kell zabálni. ...Persze a média felfedezte, a második videón nem rekamién, hanem tévéstúdióban szerepel. Megnézni gyereknapon - kitűnő felnőtt-szórakozás!

2004-ben egyszer már elkészítettem a jelenleg Hawaiiban élő jeles amerikai magyar író, műfordító, szerkesztő és könyvkiadó - civilben nyelvészprofesszor -, Makkai Ádám weboldalát. Úgy volt, hogy fejleszteni fogjuk, de valahogy Ádám újabb megbízásai elmaradtak, évekre a kontaktus is megszakadt közöttünk. Míg nemrégiben újra jelentkezett: fel kellene újítani ezt a honlap-dolgot. De sajnos a régi tárhely és domain hozzáférésének az adatait egyikünk sem őrizte meg, így az egészet újraalkotva Kolos közreműködésével egy új domain alá, más tárhelyre került a honlap. Amelyet most ajánlani is szeretnék, konkrétan azért, mert frissében felkerült rá néhány izgalmas anyag.

Berniczky Éva

Képzelt beteg

Mint egykori bűntényem színhelyére, úgy térek vissza újra és újra a kórházba, a BAM-ra, ahogyan az ungváriak nevezik ezt a kísérteties városszéli dombot. Valami őrült elme száműzte ilyen világvégi helyre a városi kórházat, klinikát, szülészetet. Nemhiába ragadt erre az elmúlásbarát földrajzi övezetre a Bajkál—Amur vasútvonal orosz rövidítése. A Transzszibériai „magisztrál” hírhedt elágazása, ha jól emlékszem, nagyjából azonos időben épült egészségügyi fellegvárunkkal. Pontosan nem tudom felidézni, mikor nőtt ki a szeles, huzatos kopár dombtetőből, mindenesetre a 80-as évek derekán már ebben a kórházban töltöttem kötelező gyakorlatomat. Még azon szerencsések közé tartozom, akiket nemcsak bölcsésznek, tanárnak képeztek az ungvári egyetem ugyancsak a BAM-on működő filológiai karán, hanem ápolónővérnek is. Az azóta családi házakkal, néhány újabb intézménnyel bővült kietlen tartományban akkoriban a kórházi, klinikai épületeken, az egyetemi korpuszon és a kollégiumunkon kívül mást nem talált az erre keveredő. A katonai tanszéken teljes körű kiképzésben részesültünk, háború esetén mozgósíthatnának. Nem közönséges háborúra készítettek bennünket, atomháborúra. Miközben oktatóink tudták a legjobban, ha ne adj’ isten, bekövetkezne a borzalom, az elsajátított kötözési, sínbe rakási ördöngös technikáknak már semmi hasznát nem vehetnénk. Az elméleti foglalkozásokon megidézett élettelenség, halódás, pusztulás hangulata, szó, ami szó, kísérteties hasonlóságot mutatott a minket körülvevő valós környezettel. Az azonban biztos, hogy a városszéli dombot eszeveszett kapkodással vonták be betonkolosszusokkal. Egyenetlenül bár, de egyenetlenségében gondosan tüntették el a természet legkisebb reménykeltő biológiai jeleit. Emlékeimben, különösen, ha arra gondolok, hogy bábuk helyett szerencsétlen leukémiás gyerekeken sajátítottuk el az injekciózás fortélyait, gyakorlati foglalkozásaink sok tekintetben az imitált véghez igazodnak. Kiszolgáltatott áldozataink nekik már úgy is mindegy alapon kerülhettek suta tűink alá. Akárhogy néztük, kerestük, lapogattuk, a véznaságok csont-bőr fenekén nem találtuk a szúrásra kijelölt izomrészt. Hiányzott róluk a hely, ahová döfni köteleztek. Keservesen tanultam meg szúrni azt, ami már nincs. Heteken keresztül émelyegtem, akkor azt hittem, a cúgos folyosókon terjengő vécé-, gyógyszer- és a kórházi konyhabűz édeskés elegye miatt.