Nem is tudom, kellemes-e vagy inkább zavarbaejtő ilyen levelet kapni... Az Ismeretlen Blogolvasó ritkán fedi fel kilétét magánlevélben. Ha jelentkezik, inkább rövid véleményt mond, netán saját személyét tolja előtérbe valamilyen ügyben. De hogy magáról keveset szólva inkább azt részletezze, mikor miben hatották rá a blogomban közzétett írások, ez eddig nem történt meg velem. Most azonban H.L., miután magáról is írt néhány bekezdésnyit, így folytatja:

Nem állítanám, hogy maradéktalanul értem, vagy átérzem az olvasottakat, de van néhány kitörölhetetlen élményem, melyet Önnek köszönhetek. Szégyenszemre az Ön blogjából tudtam meg, hogyan kell elérni a Magyar Elektronikus Könyvtárt, és ugyancsak az Ön inspirálására letöltöttem „Utas és holdvilág” című könyvet. Nem áll szándékomban részletezni az eseményt, röviden csak annyit, hogy sokkoló hatású volt számomra. Annyira megérintett, hogy készítettem egy szerkesztett, kinyomtatott példányt magamnak, hogy olyankor is elő tudjam venni, ha nem vagyok számítógép közelben.

A flashmob fogalma nem tartozik a közkeletűek közé, egyelőre a nagy- városi szubkultúra részének tekinthető. Olyan társadalmi megmozdulást takar, amelynek során sok ember hirtelen megjelenik valamely nyilvános helyen, szokatlan dolgot művelve felhívja magára a figyelmet, aztán a sokaság feloszlik, mintha mi sem történt volna. Véglegesen elfogadott magyar kifejezés még nincsen erre a jelenségre, leginkább villámcsődületként, villám- gyülekezetként emlegetik.

Először jelent meg néhány azok közül a haikuk közül, amelyeket a múlt év végén írtam.

Ezt az esszét elég régen, 1992-ben írtam, abban az időben, amikor még nem volt számítógépem. Kézirata tán meg sincs már, mert papírarchívumomat gyakorlatilag felszámoltam. Jószerével csak egy bejegyzés árulkodott róla publikációs listámban. Most azonban megtaláltam Finta Éva minap felfedezett honlapján, így onnan átemelve és jópár gépelési pontatlanságot javítva már megvan nekem digitális formában. Ennek örömére közre is adom.