Lassan 82 esztendős apám a tíz egynéhány évvel ezelőtti sikertelen próbálkozása után újra rászánta magát, hogy esetleg mégis megtanul számítógépen írni. Amikor magam is friss komputeres voltam, egyszer már próbáltam rávenni, tíz alkalommal egy-egy "órát tartottam neki", de a sok gyakorlás ellenére nem tudta sem az idegenkedését legyőzni, sem az írást megelőző és követő teendőket megtanulni. Igaz, az akkori windows és word kicsit valóban nehézkesen működött. Az is állandó gondja volt, hogy gépelés közben óvatlanságból folyton s újra lenyomta a Ctrl és Alt vagy más funkcióbillentyűket, mire megnyíltak mindenféle ablakok, amelyekkel aztán nem tudott mit kezdeni. Sokszor el sem tudtam képzelni, hogyan nyitotta meg az általam sosem látott funkciókat.
Alig hihető, hogy bő tíz év (és egy agyvérzés) után jobb eredményre juthat - de roppant becsülendő, hogy mégis megkísérli. Bátyám egy a családjukban fölöslegessé vált jó állapotú használt laptopot hozott neki, azon gyakorol. Most érdekes módon az egérrel és a klikkeléssel gyűlt meg leginkább a baja: gyakorlott ember nem is gondolja, mennyire nehéz úgy kattintani (pláne kettőt egymás után) egy viszonylag kis ikonra vagy feliratra, hogy közben ne mozduljon el a nyilacska.
Maga a begépelés viszonylag jól megy, a javítás is, az előre és hátra törlést, a kurzor léptetését már a második "óra" után megtanulta (valójában inkább csak félóra: hamar belefárad a nagyon szokatlan dolgokra való koncentrálásba). Ami továbbra sem megy, illetve csak hathatós segítséggel, az a megnyitás, a fájl elnevezése, elmentése. De úgy látom, van benne elszántság, és talán a tíz évvel ezelőttinél több a türelme és a gép iránti "alázata", hogy ezeket is megtanulja.
Tegnap egy levelet írt meg, ma pedig egyik kedvenc versét írta a kis laptop képernyőjére:
Sinka István
Ács Lajin kankalin nő,
Cibere is halott
- ó, szőke puszta messzeség,
de magam is vagyok.
S ha csak nem számítom
vas-kecském, kő-juhom,
higyjétek, pórfiak,
magam szomjúhozom.
Néha leng és jön a gyász,
nem tudom onnan-e,
hogy nagyon halkan a csendet
pókháló fonja be.
Tán onnan üzen Cibere
s integet Ács Laji -
ám nem tudják a kék eget
által kiáltani.
Ács Lajin kankalin nő,
Cibere is halott,
- Úgy hulltak le szegények,
mint nyárvégi csillagok.
A Digitális Akadémia óta az utóbbi évek egyik legjelentősebb "netirodalmi" fejlesztésének gondolom a hálózati irodalomtörténeti kézikönyv, a VillanySpenót elindítását. A nagyszerű kezdeményezésről az Élet és Irodalom eheti számában olvashatni a projekt egyik vezetőjének, Horváth Ivánnak a részletes cikkét, ez sajnos a neten csak a jövő héttől lesz elérhető (majd frissítésként belinkelem), addig is a FigyelőNet > később 24 .hu > cikkéből értesülhetünk a "szabad irodalomtörténet" indulásáról és néhány fontos jellegzetességéről. De többet tudhatunk meg róla, ha egyenesen a VillanySpenót oldalát keressük fel (bár a cikkben nincs link, azért könnyű megtalálni), és ott tájékozódunk mibenlétéről, működéséről. A lényeg pedig nagyjából a következő:
Tegnap persze egyre-másra olvastam a híradásokat a vereckei honfoglalási emlékmű meggyalázásáról. Hülledeztem eleget, még ha minden cikkben nagyjából ugyanaz volt is. Aztán az egyik portálon végre képet is mutattak: a szürke kőmonstrum színesben pompázik. Tovább aztán nem is keresgéltem. Ma pedig szólt Kolos, hogy a Blikk.hu oldalán nemcsak az MTI fotója van fent, hanem az is, amit 
Néhány évvel ezelőtt, ha felraktam egy anyagot az internetre (pl. jegyzetet írtam, mint általában, egyenesen bele a blogomba), feltétlenül gondoskodtam róla, hogy legyen belőle egy másolatom a gépén. "Mit lehessen tudni", a net az olyan bizonytalan valami, bármi bármikor eltűnhet... Most meg már jó ideje fordítva vagyok vele, úgy tartom, sokkal nagyobb az esélye annak, hogy a gépem rendszere összeomoljon, vírustámadás érjen vagy az adathordozom meghibásodjon, semmint annak, hogy amit felraktam, elvesszen. Aktuális (félkész vagy éppen befejezett) munkáimról például a