Itt most próbaképpen néhány régi és több új aforizmám egynémelyike olvasható: minden frissítésre egy újabb.

Frissít!

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. október

Nehéz lenne megmondani, húsz éve Magyarországon élő bátyámat a nosztalgia vagy az allergia késztette-e erősebben arra, hogy a részbeni visszaköltözés mellett döntsön. Előbbi áttelepülése, utóbbi néhány éve gyötri: fokozott pollen-érzékenysége miatt nyártól az őszi fagyok beálltáig gyulladt szemmel, csöpögő orral, tüsszögve, könnyezve és igen rossz közérzettel éli életét egy Duna menti déli városban. Hiába a pirulák, cseppek, különböző kezelések, a környéken tenyésző parlagfű évről évre nagyobb gólaránnyal küzdi le mind az irtását elrendelő törvényeket, mind a medicinát. Ilyenkor 50 %-os embernek érzi magát, csökken a munkaképessége, rosszul alszik, ingerlékenységében mindenkivel összevész. Ungvárra érkezve azonban már néhány nap alatt javul az állapota. Nem mintha itt irtanák a parlagfüvet. Mégis jóval kevesebb nő belőle környezetünkben, satnyábbak is, rövidebb az aktív időszakuk. (Egyedül a temetőben látott a bátyám az otthonihoz hasonló szép példányokat, anyánk sírjának a meglátogatása után el is menekült: „akkora bibéi voltak, mint az öklöm” – számolt be erős túlzással kalandjáról.). Az ungvárinál is kevésbé kedvez a parlagfűnek a városhatárban kezdődő hegyvidék klímája: elegendő mintegy félszáz kilométert autózni felfelé az Ung völgyében, és máris csak elvétve találni egy-egy csenevész példányt. Erről bátyám akkor győződött meg, amikor még az őszi fagyok beállta előtt eljött háznézőbe. Elhatározta ugyanis, vesz magának egy házikót Fenyvesvölgy környékén, júliustól októberig ott fog lakni (nyugdíjasként megteheti), jár majd horgászni és gombázni, mi vidám élete lesz a kellemes, tiszta hegyi levegőn. Minderről már korábban olyan csillogó szemmel beszélt, mintha már meg is találta volna boldogságát a Kárpátokban.