Berniczky Éva
Szerencsegyökér
Megkérdezte, jó felé tart-e a múzeumhoz. Melyikhez, kérdeztem vissza, és máris megbántam. Lerítt róla, hogy nem turista, nem csodálkozott rám, sem a felújított katedrálisra, nem kívánt semmit megörökíteni, nem is volt neki mivel, a nyakában nem lógott digitális fényképezőgép. Jól ismertem ezt az imbolygó járást, kissé meggörnyedt tartást, szegényes, igénytelen öltözéket, de abban is biztos voltam, hogy viselője mégsem környékbeli. Pontosabban nem abból a jelenből való, amelyet éppen itt és most élünk. Néhány évtizeddel korábbról kapaszkodott fel a meredek utcán. Természetesen nem azért érdeklődött a múzeum felől, amiért errefelé a turisták szoktak. Inkább az időbeli ellentmondás miatt keveredett el. Szemrehányóan mért végig, hogyhogy melyik múzeumba, hát ahová a házát hozták, ahová a legkisebb fia évekkel ezelőtt ágyastul eladta az ósdi építményt. Nem létező kékre festett falaival, a faragott oszlopos tornáccal, roskatag berendezésével, a szuvas kredenccel együtt. Ugyan hová tartana máshová, csakis arra a helyre, ahová hazamehet. A skanzenba, bólintottam zavartan, miután némileg beazonosítottam. Oda igyekszik, ahová tartozik, és ahol jelen pillanatban még sincs semmi keresnivalója. Vajon mit kezd majd ott kiállított életével? Azzal próbáltam szépíteni valamicskét melléfogásomon, hogy a sablonszöveg szerint következő figyelmeztetést, a hiába fárad, hétfőn zárva tartanak-ot tapintatosan lenyeltem. Addigra megértettem, számára az irány a fontos, az pedig esetünkben megegyezik, mert ezzel az ágrólszakadt öregasszonnyal különbözőségünk ellenére igyekszünk hazafelé. Menjünk, tettem hozzá csak úgy, leegyszerűsítve az invitálást, ahelyett, hogy hívtam volna, tartson velem, arrafelé lakom, mutatom az utat. Azonnal megbékélt, belém kapaszkodott, és így indultunk együtt tovább. Derűsen botorkált mellettem, mintha nem is ezen az utcán, nem is ezen a vidéken, hanem az örökkévalóság mezején lépdelt volna. Legalább annyira vált a kényelmetlen világ részévé, amennyire ki-kilógott belőle. Menet közben az a fajta balga elégedettség öntötte el arcát, amely a gyermek hiszékenységével mos egybe csúfságot és gyönyörűséget, folyó időbe ágyazott boldog és boldogtalan emlékezést. De ahányszor megszólalt, hirtelen felnőtté komolyodott. A szavakat spórolósan beosztotta, lényegre törően rakta egymás mellé. Utólag teljességgel felfoghatatlan, mi tette képessé arra, hogy ilyen rövid idő alatt elmesélje mindazt, ami idáig megesett, s azt is, ami holnaptól történik vele.
Lehetnék akár az agykontroll trollja... Kevés nagyobb parasztvakítást ismerek ugyanis, mint ez az álmódszer, áltudomány, álterápia Szemfényvesztésben már-már vetekszik a politikusok mellébeszélésével. Szerencsére mintha lassan kezdene kimenni a divatból. Emlékszem, amikor fénykorát élte, sokan mániákus hívei lettek. Számomra a módszer elleni legfőbb bizonyíték éppen az agykontroll egyik helybéli megszállottja lett: soha szorongóbb, gátlásosabb, zavartabb megjelenésű embert... Lehetnék, de nem leszek az agykontroll trollja: pusztán üzleti megfontolásból készítettem ezt az oldalt: