Nehéz helyzetekbe kerülök mostanában. Hol a tanítványom kérdez rá valami kínosra, hol baráti társaságunk tagjai szegeznek nekem olyan kérdéseket, amelyekre csak üggyel-bajjal tudok válaszolni: köntörfalazni nem szeretnék, de indokolatlan bántani sem akarok senkit. Apám halála okán pedig (újra) szembesülnöm kellett életem nagy dilemmáival, viaskodik is bennem erősen a kegyelet és az igazságérzet.
    Egyik barátunk például egyenesen rákérdez: mi mikor folyamodunk a magyar állampolgárságért. Mert hogy ő azonnal, amint csak lehet. Kárpátaljai magyarként ezt nem csupán azért teszi, mert lelkileg roppant fontos neki, hanem mert úgy érzi: ezt várja tőle a nemzet. Hadd legyünk minél többen, mi magyarok!

Fiatal kritikusunk Maria Vargas Llosa friss Nobel-díja kapcsán a blogjában párhuzamot von a dél-amerikai irodalom felfedezése és a kárpátaljai magyar irodalomnak „a baloldali irodalomesztétika” általi fel nem fedezése között – előbbinek örül, utóbbit kárhoztatja.

     Bár az elmúlt években, ahogy fogalmazni szoktam, mentálhigiéniai okokból távol tartom magam kis literatúránk belügyeitől, ezúttal nem tudtam megállni, hogy szó nélkül hagyjam a szerintem súlyos tévedést, az értékek összemosását, a súlyukban összehasonlíthatatlan dolgok közti párhuzamvonást. Az ifjú kolléga felkapja a vizet, jól kioszt; éles szavakkal illet azért, amiért kifaroltam kis irodalmunkból (szerinte hátba is támadtam). Igaz, a végén bocsánatot kér kirohanásáért.

A Hatodik Síp premierje. Kárpátalja, Ungvár, Beregszász - Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub

  Az 1980-as évek elejének hol fagyos, hol kicsit felengedő ideológiai légkörében beregszászi értelmiségiek fejében érett meg az elhatározás egy magyar művelődési klub létrehozására. Ez akkor eretnek gondolatnak számított, a nacionalizmus vádját vonhatta maga után, így a kezdeményezés sokáig nem kapott zöld utat. Végül két apró homokszem mégis bekerült a szovjet bürokrácia gépezetének a fogaskerekei közé, és ez épp elegendő volt ahhoz, hogy megalakuljon az Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub.

Veszélyes dolog a jövő. Szünet nélkül azzal fenyeget, hogy bekövetkezik. Talán ettől való félelmünkben használunk mindenféle időpraktikákat. Kifejezetten szeretünk például a nemzeti múltba menekülni. Vagy azért, hogy a történelem dicső eseményeiből merítsünk erőt és keressünk indokot nemzeti büszkeségünkhöz, vagy azért, hogy – ellenkezőleg – a legfájdalmasabb kudarcokat, igazságtalanságokat felidézve búsonghassunk egy nagyot, talán addig a gondolatig is eljutva, hogy ha ennyi sorsverés ellenére még mindig létezik itt, Kelet és Nyugat határán, nagyjából félúton az Urál és az atlanti partok között, a Kárpátok védő és szorongató ölelésében a tíz-egynéhány milliós magyarság, akkor esetleg túléljük azt is, ami éppen most készül bennünket romlásba dönteni – vagy még inkább a jövőben leselkedik ránk. Merthogy a jövő veszélyes fenevad.

Idős ungvári asszony (na jó: állandó viselete, a tüdőszínű kiskosztüm és azonos árnyalatú helyre kis kalap okán nevezzük hölgynek) interjút ad egyik helyi sajtóorgánumunknak. Mesél életéről, a háború előtti világról. Gyerekkora a csehszlovák, felnőtté válása a magyar éra éveire esett, szülei ekkor nevelték bele a hazaszeretet. Ami rendjén is volna. Ám ezt a fogalmat mai gondolkodására is roppant érvényesnek találja – s ez már számomra felvet pár kérdést. Kiderül ugyanis, hogy ő továbbra is a „magyar hazaszeretet” feltétlen híve és buzgó gyakorlója, ami azért furcsa, mert a város, ahol él, immáron hatvanöt éve Magyarország határain kívül helyezkedik el. Azt sem lehetne mondani, hogy a hölgy bármikor is elszigetelődött volna a hajdani szovjet és a mostani ukrán élettől, évtizedekig hivatalnokként dolgozott, és ha kis csavarként is, de részese volt egy állami nagyvállalat szigorúan felügyelt működésének, gyermekét történetesen nem járatta magyar iskolába, aztán a rendszerváltás évei nagyjából nyugdíjba vonulásával estek egybe, s ő állandó résztvevője lett az ungvári magyar rendezvényeknek. Erről is kérdezi a riporter, s a válaszokból kiderül, hogy a kalapos hölgy ukrajnai, kárpátaljai magyarként tudatosan gyakorolja kisebbségi jogait. Ami szintén, nagyon is, rendjén van. Ám az erőteljesen felvállalt kisebbségi státus és az egyértelműen Magyarországra vonatkoztatott hazaszeretet között én látok némi ellentmondást.

Korai halálom miatt kedves irodalom-történész barátunk együttérzését fejezte ki Évának. Illetve nekem, mert az internetes csevegő programban az én üzenőfalamra írta, mennyire fájlalja a dolgot, és hogy nem is tudja, miként lehetne utolsó kívánságomat teljesíteni, miszerint „halálom után szövegfájl szeretnék lenni” – de majd beszél a hollandiai magyarokkal, hátha segíthetnek.

Idős barátunk egyáltalán nem őrült meg, könyveket ír, komoly tanulmányokat publikál, rangos testületek tagja – épp csak kicsit szétszórt, szeles, nem mindig figyel a részletekre, s éppenséggel a digitális kommunikáció terén sem a leggyakorlottabb. Meg hát nyilvánvalóan nálamnál nagyobb írók állnak az érdeklődése homlokterében, így még egyik internetes életrajzomban sem látta (vagy nem vette észre), hogy ötvenedik születésnapom és a blogomban végrehajtott virtuális öngyilkosságom óta „a legaktívabb posztumusz írónak” nevezem magam. A csevegő programos profilomban is évek óta mint „BDK posztumusz” szereplek, s hiába váltottunk már számos üzenetet korábban, csak most szúrt szemet neki a halálutániságomra utaló kifejezés, és most először figyelt fel az évek óta ott díszelgő mottómra is, amelyet utolsó kívánságomnak gondolt. Ráadásul ezt az egészet úgy fogta fel, mintha Évától eredő, neki szóló küldeményeként jelent volna meg előtte a képernyőn. Holott valószínűleg nem történt más, mint hogy véletlenül a nevemre kattintott partnerlistáján, erre megnyílt a profiloldalam, és ő azt látta, amit látott – sebtében kondoleált hát Évának.

Utoljára harminc évvel ezelőtt volt tanítványom, és bizony nem számolhatok be oktatói sikeremről  – nem csoda hát, hogy most ódzkodtam egy aktuális kérésnek eleget tenni. Akkor a tudományoknak megszállottan hódoló sokadik éves egyetemista voltam, rajongtam választott tárgyamért, a fizikáért, és elfogadhatatlannak tartottam, hogy a szűkebb baráti körünkhöz tartozó egyik leányzónak a húgát elhúzták az egyetemi felvételin – éppen fizikából. Felajánlottam, hogy órákat adok neki – van egy évünk, ha csak hétvégeken találkozunk, ez akkor is elég az alapos felkészüléshez. Mivel Beregszász mellett laktak, úgy oldottuk meg, hogy egyik hétvégén ő vonatozott be Ungvárra, a másikon én ruccantam ki Beregszászba. Ez utóbbi alkalmak igencsak kedvemre voltak, mert a délelőtti és délutáni másfél-másfél óra mellett és között jutott idő barátkozásra, ráérős beszélgetésre, zenehallgatásra, film- és olvasmányélmények megbeszélésére (és egy finom vasárnapi ebédre is, amit visszautasítani, mint egyetlen fizetségemet, a szülőkkel szembeni udvariatlanság lett volna).

Szeszélyes időjárásán túl ez az április más egyebekben is eléggé furcsán indult. Elsején a legnagyobb heti példányszámú kárpátaljai magyar lap például az Ungvárt jórészt romba döntő nagy erősségű földrengésről számolt be, még egy fotót is közreadtak az éppen összeroskadó egyetlen toronyházunkról. A tréfa olyan jól sikerült, hogy még Ungváron, velünk élő anyósom is elhitte, hiába tapasztalta, hogy még csak meg sem rezdült az ablak. Vidéki ismerősünk pedig kis híján második infarktusát is megkapta, amikor kezébe vette az újságot. Szívbetegeket ne riogassanak ilyesmivel, panaszolta Évának a telefonba. És el tudom képzelni azokat az idősebb falusi olvasókat, akiknek esetleg gyerekeik laknak a megyeszékhelyen, ne adj isten éppen a város tizenhat emeletes büszkeségében – vajon mit érezhettek a cím és a rövid tudósítás olvastán? A figyelmesebb olvasó persze bizonyos jelekből rájöhetett a turpisságra, de ehhez lapoznia kellett és egy szakemberrel készített álinterjú humoros fordulataiból, no meg az árulkodó aláírásból következtethetett arra, pár pillanatra bedőlt az ugratásnak. Ám a gyengébb idegzetűek a rémülettől el sem jutottak idáig. Rossz, otromba tréfa volt. Van, amivel nem illik viccelődni, pláne nem egy országos közéleti lap címlapján.

Időről időre megfed engem hajdani tanárom. Amióta rám talált az interneten, nem állja meg, hogy szóvá tegye, ha valamelyik megnyilvánulásom szúrja a szemét. Az még hagyján, hogy a magyarországi történések értékelésében eltér a véleményünk, de érdekes mód a kárpátaljai és ukrajnai dolgokat ő akarja jobban tudni nálam – holott lassan húsz esztendeje már annak, hogy nem él itt. Tanárember részéről persze a mindentudás és mindent jobban tudás bocsánatos bűnnek minősül, kioktatásai, számonkérései mégis bántanak. Leginkább talán azért, mert én nyilvánosan – cikkben, blogbejegyzésben – érvelek időnként valami mellett vagy ellen, ő viszont kizárólag magánlevelekben fejezi ki rosszallását. Többször felajánlottam, vitatkozzunk az internet nyilvánossága előtt, ám ettől mindannyiszor elzárkózott azzal az indokkal, hogy tőle idegen a közszereplés. Maradnak hát a magánfejmosások – megannyi tanári intő.