Balla D. Károly

TSÚSZÓ NEM VÁLASZT

A politika már az irodalmi ünnepeket is lenyúlja… Erősen nehezményezem, hogy mind a magyarországi parlamentit, mind az ukrajnai elnökválasztást egy-egy nagy költő születésnapján tartják. A számítgatások szerint az előzőt április 11-re fogja kitűzni a köztársasági elnök, ez pedig nem más, mint a magyar költészet napja, József Attila születésének az évfordulója. Az utóbbira pedig január 17-én, alig pár nappal e sorok keletkezését követően kerül sor, és ez a dátum nem más, mint egy Ukrajnában élő jeles költő, khm, khm, bizonyos BDK születésnapja. De mielőtt bárki szerénytelenséggel vagy azzal vádolna, hogy összefonódtam a politikával, inkább elmondom, hogy a minap az egyik legnagyobb internetes közösségépítő portálon ismerősének jelölt egy harmadik híres költő, Tsúszó Sándor, akiről jelentőségéhez képest sajnos még ma is kevesen tudnak, holott már tankönyvben is szerepel, a Fűzfa Balázs szerkesztette Irodalom_12-ben, amely az élményszerű irodalomtanítás jegyében fogant és a huszonegyedik század nyelvén próbál a fiatalokhoz szólni (lám, a címe is olyan, mint egy fájlnév). Tsúszóról ebből a könyvből és más forrásokból sok mindent megtudhat az érdeklődő, így életrajzi adatainak vagy munkásságának az ismertetése helyett inkább elmondom, csaknem pontosan húsz évvel ezelőtt hogyan találkoztam először nevével és miként ejtett rabul varázslatos, legendás alakja. 

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. november

Nem túl magas az élvezeti értéke annak, ha az ember gipszbe tett és felpolcolt lábbal ágyban tölti a napjait. Ráadásul az ágy is lehetne kényelmesebb. Van is nekünk egy minden igényt kielégítő kétszemélyesünk az emeleten, oda viszont még a háziliftemmel sem tudok feljutni ülő helyzetben ágyúcsőként előre meredő lábam miatt (a lift akkora, hogy a kerekes székemben csak teljesen magam alá húzott lábbal férek el benne), így aztán a földszinti családi „kávézószoba” rekamiéjával kell beérnem. Ez ugyan lenyitva jókora, de a két rész közötti kis árok miatt terpeszkedni mégsem tudok rajta (töri az oldalam), a nagyobbik, külső fele pedig alig akkora, hogy hanyatt fekve a két karomat magam mellé tehetem. No persze viháncolni amúgy se lenne módom a párnákkal alápolcolt gipszbéklyó fogságában, mégis szűkösnek találom a helyet, jobban esne valamivel nagyobb tágasság. Az emeleti ágyunkat lehozni túl nagy cirkusz lenne, be se férne a rekamié helyére, az egész szobát át kellene rendezni. Bár családom készséggel hajlandó lenne erre, lebeszélem őket: helyzetem remélhetőleg átmeneti, ne forgassuk fel a házat. Nem mintha valami erős tartású beteg lennék, sokat nyűgösködöm, mindig szorít, vág, nyom valami, mint a borsószem-kisasszonyt. De a fekhely szűkösségét, minden egyéb körülménnyel szemben, ritkán kifogásolom. Nem is lenne illő gesztus tőlem, aki valaha egy lézerágyú melletti harminc centin is elaludtam.

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. október

Nehéz lenne megmondani, húsz éve Magyarországon élő bátyámat a nosztalgia vagy az allergia késztette-e erősebben arra, hogy a részbeni visszaköltözés mellett döntsön. Előbbi áttelepülése, utóbbi néhány éve gyötri: fokozott pollen-érzékenysége miatt nyártól az őszi fagyok beálltáig gyulladt szemmel, csöpögő orral, tüsszögve, könnyezve és igen rossz közérzettel éli életét egy Duna menti déli városban. Hiába a pirulák, cseppek, különböző kezelések, a környéken tenyésző parlagfű évről évre nagyobb gólaránnyal küzdi le mind az irtását elrendelő törvényeket, mind a medicinát. Ilyenkor 50 %-os embernek érzi magát, csökken a munkaképessége, rosszul alszik, ingerlékenységében mindenkivel összevész. Ungvárra érkezve azonban már néhány nap alatt javul az állapota. Nem mintha itt irtanák a parlagfüvet. Mégis jóval kevesebb nő belőle környezetünkben, satnyábbak is, rövidebb az aktív időszakuk. (Egyedül a temetőben látott a bátyám az otthonihoz hasonló szép példányokat, anyánk sírjának a meglátogatása után el is menekült: „akkora bibéi voltak, mint az öklöm” – számolt be erős túlzással kalandjáról.). Az ungvárinál is kevésbé kedvez a parlagfűnek a városhatárban kezdődő hegyvidék klímája: elegendő mintegy félszáz kilométert autózni felfelé az Ung völgyében, és máris csak elvétve találni egy-egy csenevész példányt. Erről bátyám akkor győződött meg, amikor még az őszi fagyok beállta előtt eljött háznézőbe. Elhatározta ugyanis, vesz magának egy házikót Fenyvesvölgy környékén, júliustól októberig ott fog lakni (nyugdíjasként megteheti), jár majd horgászni és gombázni, mi vidám élete lesz a kellemes, tiszta hegyi levegőn. Minderről már korábban olyan csillogó szemmel beszélt, mintha már meg is találta volna boldogságát a Kárpátokban.

Egy manzárdőr... - Tizenegy éven át írtam naplójegyzeteket a Mozgó Világba | budapest, laptop, utazás, ungvár, lámpagyújtogató szobra,

Világéletemben egyet szerettem: aludni.
Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. szeptember.

Megelégedéssel olvastam egy ukrán portálon, hogy Ungváron szobrot állítanak a lámpagyújtogatónak. Erről a foglalkozásról nyilván mindenkinek A kis herceg meglátogatta ötödik bolygó és annak lakója jut eszébe, az a szánandó és szeretni való fickó, aki híven követi a parancsot, a naplemente pillanatában meggyújtja, napkeltekor pedig eloltja egyetlen lámpáját azóta is, hogy a bolygó forgása felgyorsult, s így percenként kell a műveletet elvégeznie. Hiába kínozza a fáradtság, erőt vesz magán, gyújt és olt rendületlenül, pedig aludni szeretne leginkább.

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. augusztus

Kollégák… Érdekes: sokkal hosszabb ideje írok és publikálok, mint amennyi időt szerkesztéssel töltöttem, ráadásul az utóbbi tevékenységgel néhány éve fel is hagytam, mégis, ha azt mondom valakire, hogy kolléga, első sorban nem írók, költők jutnak eszembe, hanem azok, akik idegen szerzők kéziratai fölé görnyedve végzik munkájukat. Talán azért érzem így, mert az íróság nem igazán szakma, míg a szerkesztői tevékenység sokkal inkább az. Írni, alkotni valahol mégiscsak úri passzió, míg szerkesztőnek lenni gyakran rabszolgaság. Ezért szolidaritást is mindig inkább ővelük éreztem, az utóbbi időben talán szót érteni, kapcsolatot tartani is inkább tudtam velük, semmint írótársaimmal. Itthoni viszonylatban legalábbis ez mindenképpen így van. Két idős kollégával például rendszeres telefonos nexusban állok, alig van hét, hogy egyikük vagy másikuk fel ne hívjon. Közlendőik, problémáik hűséges meghallgatója vagyok.

Már megint elfelejtettem a betegségem nevét. Ezért most, mivel rászántam magam, hogy ez egyszer kivételesen erről írok, utána kell majd néznem – hogy aztán megint elfelejthessem.

Az alábbi kis anekdota apám baráti köréből származik, én legalábbis ekként hallottam. De nem lennék meglepve, ha nemzetközi vándormotívumról lenne szó, és az alapszituációt mindig az adott környezetnek megfelelően aktualizálnák a mesélők. A családi legendárium azonban konkrét helyhez, időhöz és személyekhez köti a kis történetet: az ötvenes években járunk, egy ungvári házaspárnál. A férj helybéli magyar, ún. polgári család sarja, az asszony „keleti”, azaz betelepült orosz, jellemzően munkásszármazású első- generációs értelmiségi. 

– Kifestetjük a lakást! – jelenti be a feleség ellentmondást nem tűrő hangon. A férj aggodalommal néz végig a félfalnyi hosszú könyvespolcokon, a falakra aggatott festményeken és plaketteken, a bútorokkal jócskán telezsúfolt szobán, szeme megpihen a kristálycsilláron.
– De hát tavaly festettünk – nyögi.
– Muszáj az idén is. Mi, oroszok, minden évben kifestjük a lakást.
– Nálatok, oroszoknál, könnyű. Visszaváltjátok az üres üvegeket, leveszitek a Lenin-portrét a falról, összecsukjátok a vaságyat – és lehet meszelni.

Hogy a rátarti asszonyka megsértődött-e az orosz lumpenproletár életmódjára célzó élcen vagy keményen visszaszólt, gúny tárgyává téve mondjuk a magyar halogatást, arról nem szól a fáma. Válóokként mégsem szolgált a kis affér. Azt meg nem tudom, amennyire a meszelési mánia orosz, a halogatás valóban annyira magyar jellegzetesség lenne-e (még ha fel is rémlik Pató Pál úr alakja), ám annyi bizonyos, hogy a mi családunkban eléggé bevett magatartás. Leginkább gyűjtögető életmódunk miatt alakulhatott ki. Szüleim fiatalon élték meg a háborút és a rákövetkező nehéz időket, jól megtanulták a nélkülözések éveiben, micsoda kincs lehet egy használt cipőtalp, egy fél kilincs vagy egy méter spárga. Így aztán, évtizedeken keresztül mindig mindent eltettek. A konyhánkban azért voltak székek helyett ülőládák, hogy mindenfélét tartani lehessen bennük. Az egyikben például a tönkrement, kiégett elektromos eszközöket őrizgettük, egymás hegyén-hátán a működésképtelen vasalókat, hősugárzókat, villanyplatnikat. A kredencünkben meg volt egy úgynevezett „rosszfiók”, színültig tömve a „hátha egyszer még jó lesz valamire” kategóriájú kacatokkal. A pincénkben ott sorakoztak az időközben lecserélt bútorok és minden egyéb „kár kidobni” besorolású használati tárgy.

És ez a gyűjtögetési mánia, bizony, öröklődik.

A bátyámnak, több évtizeddel az elköltözése után, még mindig nálunk álltak egy pincerészben az autós, motoros alkatrészei és rég elavult híradástechnikai eszközei (csak tranzisztorokból és nyomtatott áramkörökből dobozszámra), a garázsunk pedig úgy tele volt a tulajdonát képező benzines és rég kiürült festékes fémhordókkal, csövekkel, lécekkel, síküveggel, háztartási gépek használhatónak vélt maradványaival, hogy amikor autót vettünk, nem fért be a garázsba; elébb ki kellett üríteni, bátyám nem kis fájdalmára.

Én sem panaszkodhatom, egyfelől az elektromos holmik, hangszórók, rádiós, magnós és lemezjátszós tartozékok, kütyük és ketyerék gazdag tárházát halmoztam fel évtizedek alatt, másfelől nyomtatványok, irodaszerek, különböző méretű és minőségű papírok tekintetében rendelkezem kereskedelmi mennyiségű készletekkel. Indigóból például egy szorgos gépíró munkájához fél életre elegendő tartalékaim voltak még évtizeddel azután is, hogy teljesen áttértem a számítógépre. Ezt a kincsemet nemrégiben odaajándékoztam apámnak, nagyon megörült neki, holott saját maga is majd ugyanennyit bespájzolt az egykor hiánycikknek számító kopírpapírból. Most sok hasznát veszi, mióta maga is komputeren ír… Vele egyébként nem vehetem fel a versenyt: archiválási szenvedélye például utolérhetetlen. Több mint hatvan éve publikál és féltékenyen őrzi nem csupán az összes újságkivágást, hanem a megjelent művek mindegyikének a kéziratát, valamint másodpéldányaikat. Ezeket feliratozott mappákba precízen összegyűjtve akkor is megőrzi, ha az adott művek időközben önálló kötetben is megjelentek. De ugyanilyen szenvedéllyel viszonyul minden családi okmányhoz, hozzá kerülő irathoz, dokumentumhoz. Tavaly elhunyt nagybátyám hagyatékából például előkerült két nagy doboznyi fénykép – teljes összevisszaságban. Apám 27 frissében vásárolt albumba rendezte őket, időrend és téma szerint. Így aztán nem is csoda, hogy nem csupán dolgozószobája zsúfolódik tele, hanem külön szobányi irattárra van szüksége.

A gyerekeink még nem vitték tökélyre a családi hagyományt, Kolos nyomán egyelőre elviselhető mértékben szaporodnak a kábelek meg a számítógépek és a tartozékok dobozai (kidobni nem szabad őket, mert meghibásodás esetében a garanciális javításra eredeti csomagolásban kell visszaszállítani a gépeket), Csönge azonban igen sok mindent gyűjt, képeslapot, szalvétát, követ, plakátot; összeszedi és falára szegezi a leszerelt utcai táblákat, szobája dísztárgyává teszi a hazacipelt  kúp alakú, fényvisszaverő közlekedési bóját.

No, akkor most képzeljünk el ebben a családban egy kapitális lakásfelújítást.

Nem csoda, ha ódzkodunk tőle, féltjük a kincseinket és a nyugalmunkat-kényelmünket. Anyám például évtizeddel halála előtt kijelentette, hogy amíg ő él, addig sem a hálójukban, sem a nappaliban nem lesz sem festés, sem más felhajtás, ő már öreg ehhez, hagyjuk őt békében ücsörögni a kedvenc foteljában a szoba megfelelő sarkában. A vizesblokkot is akkor voltunk kénytelenek felújítani, amikor szüleim Baján élő bátyáméknál nyaraltak: szinte suttyomban csempéztettünk. Szó se róla, én is nehezen viselem, amikor mesterek vonulnak a lakásba és zajjal-kosszal járó munkálataikba kezdenek. Most mégis rászántuk magunkat a ház nagy részét érintő jevroremontra.

Szláv nyelvterületen a remont tatarozást, renoválást, átépítést jelent, az Ukrajna számára egyre inkább vágyott Európára utaló előtag (euro-, vagyis jevro-) pedig alighanem valamiféle minőséget, korszerűséget kíván jelezni (lásd eurokomfort) – legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy a körültekintően és aprólékosan elvégzett, a célobjektum teljes felújítását és korszerűsítését célzó munkálatok általánosan elterjedt neve nálunk jevroremont lett, így hirdetik a cégek, így emlegetik a más nyelvet törve beszélő magyar mesterek is, akik egy szomszédos faluból most hetek óta járnak be hozzánk – és végzik az elvégzendőket. Van dolguk elég, a szépészeti munkálatok előtt a konstrukciós hibákat kell elhárítaniuk: az ötvenes évek anyag-, mester- és pénzínséges éveiben épült házunk bővelkedik ezekben.

Nyeljük hát a port, facsarja orrunk a sok különböző szag, hallgatjuk a csattogást, kopácsolást, fúrást. És gyakran a mestereket is. Merthogy szeretnek beszélni. Az egyik még magában is szokott: ha egyedül van valamelyik visszhangtól kongó üres helyiségben, jól kihallatszanak monológjai. Általában diktál magának: na akkor ezt most ezt ide felteszem, ezt a púpot most innen lekaparom, erre a felületre rámegyek még egyszer széles ecsettel. A másik csak nekünk beszél: hogy ma éppen mit csinált és mit fog, azt szereti külön Évának és külön nekem is elmondani, egyszer, amikor készül egy-egy folyamatra, egyszer, amikor épp benne van, és lehetőleg akkor is, amikor befejezett valamit. Szívesen mutat rá a problémákra és hosszan ecseteli lehetséges megoldásuk variációit. Volt úgy, hogy vasárnap telefonon jelentkezik, elmondván, éjszaka töprengett az előszoba padlózatának kiegyenesítésén és a következőkre jutott… De meg kell hagyni, a közlési vágy és a fontoskodás nem akadályozza meg őket abban, hogy precíz munkát végezzenek. Mi meg lassan összebarátkozunk velük, a fiatalabbikkal már tegeződünk, és – alig merem bevallani – már szinte várom, hogy reggel megjöjjenek, s talán nemcsak azért, mert a nekik főzött kávéból (a felkelésem utánit követően) én is kapok egy plusz fél adagot.

Nem dolgoznak olcsón. A jó munkának ára van. A külön név pedig voltaképp afféle márkajelzés is, amely a munkabérek magasabb kategóriáját jelzi. Ha csak simán tatarozás lenne a neve, olcsóbban megúsznánk. De ez itt, kérem, jevroremont, európai minőség, tessék tehát anyagilag is nagyvonalúnak lenni. Meg is jegyzem Évának, néha az az érzésem, mintha a porszívógép szívócsövét egyenesen a pénzes fiókunkba vezették volna. (Az elszámolást illetően egyébként mutatkozik némi ellentmondás. Jó ukrajnai szokás szerint az összegeket ugyanis nem a helyi, ingadozó árfolyamú fizetőeszközben, hanem dollárban állapítják meg – holott euróban lenne stílszerű.)

Mindenes mesterek, alig van olyasmi, amihez ne értenének. Mégis akad, hogy más szakit is hoznak magukkal, például a laminált padló lefektetéséhez. Máskor meg nekünk szólnak: ide most kellene egy villanyszerelő, ide meg aki hegeszteni tud. Az előbbi, mielőtt felmászna a tetőre, elkéri a távcsövünket és az utcáról vizsgálja a magasban feszülő, illetve éppen hogy leszakadt vezetékeket. Az utóbbi pedig felveszi valódi harckocsizó sapkáját (szovjet filmekben lehet látni ilyet a tankisták fején), abban hegeszt, nehogy a szikráktól haja tüzet kapjon. Nem is tudtam, hogy van ilyen munkavédelmi euroszabvány…

Most már csak azon izgulunk, hogy befejeződjenek a munkálatok a rám váró újabb megpróbáltatás előtt. Már kinéztük a város egyetlen olyan fogászati rendelőjét, amelyik fölszinten üzemel, azaz kerekes székemmel megközelíthető. Egyelőre csak terepszemlére érkeztünk (én a helyszint, az orvos a szájüregemet mérte fel). A doki persze azzal kezdte, hogy elküldött röntgenre, ehhez egy másik épületben tizenkét meredek lépcsőfok vezetett. A nem várt akadályt úgy sikerült leküzdenünk, hogy Éva a közelben folyó építkezés két kőművesét kérte meg, vigyenek fel.

A doki megállapította, szájsebészt is be kell vonni a kezelésbe, aki viszont a hónap végéig nem ér rá. Nem gond, legalább addig talán befejeződik a lakásunkban a rumli, és ha eddig vártam, ez a kis idő már nem számít: a patópáli hagyományokhoz illően vagy másfél évtizede halogatom rágóberendezésem rendbetételét. Nem csoda, ha most már ráfér egy alapos jevroremont.

Megjelent: Mozgó Világ, 2009/július

Több Mozgó Világ

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. május

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. április.

Idő-, víz-, cső-, fűtés- és más zavarok

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. március.