Idő-, víz-, cső-, fűtés- és más zavarok

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. március.

    Így hát, amikor a minap este kilenc után, amint számítógépeinket kikapcsolva éppen elindultunk Évával, hogy szokásunk szerint egy-két órát már fekve, az ágyból tévézzünk, megcsörrent a telefon, akkor vagy azt kellett feltételeznünk, hogy valamelyik közeli barátunk keres, vagy azt, hogy valakinek halaszthatatlan közölnivalója van.
    A vonal túlsó végén az ismert kárpátaljai ukrán festő jelentkezett, aggodalmasan bejelentve, hogy beázik a konyhájuk mennyezete. Ezen akár jót is derülhettünk volna, sajnos azonban a jeles piktor nem művészi hóbortból közölte ezt velünk, és szó sem volt arról, mondjuk, hogy meghív egy közös alkotói projektumba, ő majd képet fest a falon kirajzolódó alakzatok ihletésére, én meg verset írok a beázás lélektani vonatkozásairól. Nem. És nem is a bánatát akarta megosztani érző szíveinkkel, hogy netán vigaszt keressen vagy jó tanácsot kérjen és kapjon tőlünk, mint beázásokban gyakorlott manzárdlakóktól. Nem. Azért szólt bele az esténkbe, mert történetesen az ő konyhája felett tavaly nyáron elhunyt nagybácsikám üres lakásának a konyhája helyezkedik el egy tőlünk mintegy félórányi járásra található bérházban. Egyedül nekünk van kulcsunk az elhúzódó örökösödési processzus tárgyát képező ingatlanhoz, közülünk kell hát valakinek oda mennie, megnézni, mi történt, megeredt-e egy rosszul elzárt csap, elrepedt-e egy cső, s lehetőség szerint megakadályozni a víz alábbhaladását.
    Tudni kell, hogy szép emlékű nagybátyám lakásában a há-kettő-ó a legritkább vendégnek számított. A vízszolgáltatás köztudomásúlag az egész városban botrányos, csupán napi néhány órára korlátozódik. A lakosság ezt a mizériát úgy hidalja át, hogy tartályokat és szivattyúkat szereltet fel saját lakásában, így amikor éppen van víz, a csekély nyomásra házilag rásegít a pompa, megtelik az ötszáz vagy ezer literes kis ciszterna, amelynek a készletéből aztán akkor is lehet gazdálkodni, amikor a városi vízmű csövei porzanak a szárazságtól. Ezt a módszert alkalmazta mindenki az adott bérházban, ahol talán az átlagosnál is rosszabb az ellátás – kivéve a nagybátyámat. Bohém festőművész lévén (igen-igen, két piktor lakott itt egymás alatt, annak idején a város a kiutalásoknál talán művészházat kívánt létesíteni) nem sokat törődött a földi szükségletekkel, sokkal fontosabb volt neki, hogy jó pemzlije, elég festéke és vászna legyen. Egyedül a fürdőkádban tárolt némi vizet mosdásra és a vécé leöntésére, különben jószerével csak annyira volt szüksége, amennyiből levest és teát főzhetett magának – ennyi meg csak kicsepegett a csapból. Ha mégsem, akkor lement a földszinti kávézóba a kannájával, megtöltette – amúgy is a Pingvin nevezetű üzemegység volt a ludas abban, ha még az áldásos órákban sem eredtek meg a csapok a házban: az ő ipari szivattyújuk, mint a török basa gyémánt félkrajcárjáról szóló mesében a kiskakas bögye, szippantotta fel mind a vizet.
    Amióta nagybátyám már az égi műteremben festi a tájképeit, és az örökösödési folyamat lezárulására várva leginkább csak Éva nyit be kisebb-nagyobb rendszerességgel a lakásba, azóta vizet még ott nem látott. Most meg beázik az alulsó konyha… Persze neki kellett odamennie, Kolos éppen hajnalig tartó buliban (mikor, ha nem huszonévesen), Csönge Budapesten (a helybéli társadalmi viszonyok kutatása helyett egyelőre csak tanulja a szociológiát), nyolcvan feletti apám már lepihent (egyébként ő az örökös!), nem sokkal fiatalabb anyósom szintén, így hát nőm előbb elrendez engem (hosszabb ideje már nem tudok segítség nélkül ágyba kerülni), kicsit nyugtalankodom, talán mégis inkább visszaülnék a számítógéphez, ott valahogy biztonságban érzem magam, míg egyedül az ágyban zavar a kiszolgáltatottságom és tehetetlenségem; de nem akadékoskodom, ha már segíteni nem tudok, hátráltatni sem szeretném intézkedésében, engedelmesen lefekszem, oda kérem az ágyba a vezetékes telefont és a mobilomat, ő is magához veszi a sajátját; mégse legyünk elszakítva egymástól.
    Bekapcsolom a tévét, és miközben Fábry Sándor egyre laposabb poénjain mosolygok kényszeredetten, kapom is az első hívást: a nagybátyám konyhájában látszólag minden csont száraz, nincs sem csőtörés, sem elzáratlan csap… De az alulsó szomszéddal közösen végrehajtott felderítés azért nem ment simán; majd lesz mesélés. Bő fél óra múlva értesülök a részletekről.
    A konyhában természetesen nem csak víz nem volt, hanem a villany se égett. A kapcsoló kiesve a falból, meredeznek a pucér drótok, a mennyezetről alálógó foglalatban nincsen égő. Így a sötétben Éva nem tudta megállapítani, minden száraz-e. Becsengetett hát az alulsó szomszédhoz, hogy az ügy sértettjeként legyen szíves, vegyen magához egy zseblámpát, és annak fényében vizsgálják meg a körletet. (Errefelé mindenkinek van elemlámpája, bár ahogy víztelenség esetén a tartály és szivattyú, áramkimaradás idejére egy benzinüzemi generátor lenne a jó megoldás, ilyesmit azonban városi lakásokban nemigen lehetne huzamosan működtetni, marad hát a gyertya és a lámpás – ezekből mindenki tart odahaza megfelelőt a néhány évvel ezelőtti hosszú és rendszeres, mostanra szerencsére megritkuló áramszünetek okán.) És mint valami krimiben az rejtett értékeket kereső betörők, be is világítottak minden zugba, konyhaszekrény mögé, mosogató és radiátor alá, nedvességen azonban sehol nem csillant meg a pászma. A szomszéd ennek ellenére kérte Évát, másnap reggel napfénynél ismételjék meg a kutatást, hátha most valami elkerülte a figyelmüket.
    A búcsúvétel előtt azért az is kiderült, hogy jó piktorunk talán mégsem csupán a baj mielőbbi orvoslása miatt hívott segítséget. Nagy panaszkodásba kezdett ugyanis. Ez egy borzalmas, elátkozott ház! Meghalt a tulajdonosa az alatta levő lakásnak is, amely nemcsak hogy üresen és fűtetlenül állt egész télen, hanem ráadásul az ablakok egy része ki van törve, beköltözik az utcai hideg. És mivel felette sincs fűtés, a padlón és mennyezeten át nagy a hőveszteség, szinte lehetetlen nála meleget tartani. Úgy érzi, mintha két fagyos kripta között lakna. No és ahogy ez az egész fűtés meg van oldva! A távhőszolgáltatás megszűnt, minden lakó egyéni kazánokat szerelt fel a lakásában. Ezeknek kémény kellett, összefogtak, csináltattak egy közöset. Nem látta Éva azt a vastag csövet a konyhában? Hogy ne látta volna, nem lehet nem látni: kétarasznyi vastag otromba szürke oszlop a sarokban, de nem ám szorosan illesztve, hanem 30-40 centire a falaktól, kibújik a padlóból és belefúródik a plafonba, se szigetelve, se körbeépítve – na, az a három emelet közös kéménye. Hát ilyen helyen lakunk mi itt, a város közepén, mondhatni az elit negyedben, fejezte volna be szakállát tépdesve a piktor a panaszkodást, de azt még hozzá kellett tennie, hogy a szívgyógyszere ára kétszeresére ment fel újév óta, egyszerűen nem tudja megfizetni.

Másnap aztán kiderült, hogy éppen az utólag beépített kéménycső a felelős a beázásért. Ahol kijön a tetőn, nem dolgozták körbe rendesen, és a mostani tavaszi esőzésekkor szépen elindult az esővíz a cső mentén a lakásokba. Hogy a bácsikám konyháját érintetlenül hagyva miként jutott a nedvesség közvetlenül az alulsó lakóhoz, az rejtély maradt annak ellenére, hogy a ragyogó reggeli nap fényében vizsgáltak újra mindent.
    Még alig volt hét óra. Ungváron hamarább van reggel. 

____________________________

lakás, infrafűtés # https://infrabolt.hu/infrafutes/