Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. augusztus
Kollégák… Érdekes: sokkal hosszabb ideje írok és publikálok, mint amennyi időt szerkesztéssel töltöttem, ráadásul az utóbbi tevékenységgel néhány éve fel is hagytam, mégis, ha azt mondom valakire, hogy kolléga, első sorban nem írók, költők jutnak eszembe, hanem azok, akik idegen szerzők kéziratai fölé görnyedve végzik munkájukat. Talán azért érzem így, mert az íróság nem igazán szakma, míg a szerkesztői tevékenység sokkal inkább az. Írni, alkotni valahol mégiscsak úri passzió, míg szerkesztőnek lenni gyakran rabszolgaság. Ezért szolidaritást is mindig inkább ővelük éreztem, az utóbbi időben talán szót érteni, kapcsolatot tartani is inkább tudtam velük, semmint írótársaimmal. Itthoni viszonylatban legalábbis ez mindenképpen így van. Két idős kollégával például rendszeres telefonos nexusban állok, alig van hét, hogy egyikük vagy másikuk fel ne hívjon. Közlendőik, problémáik hűséges meghallgatója vagyok.
T. „bácsi” világéletében szerkesztői munkát végzett, előbb Ungváron (itt apámnak volt munkatársa, innen a családi jó barátság), majd évtizedekig Moszkvában. Nyugdíjba vonulván még egy ideig maradt az orosz fővárosban, aztán, amikor hűséges kutyája kiszenvedett, úgy érezte, semmi sem köti már a metropolishoz, visszatért pátriájába. Nem is hagyták nagy tudását és tapasztalatát parlagon heverni: irodalmi folyóiratunknak lett olvasószerkesztője. Neki köszönhető, hogy bár az itthoni irodalmi életben hosszú évek óta egyáltalán nem veszek részt s az adott orgánumban sem publikálok, mégis értesülök nemcsak a várható megjelenésekről, hanem a friss híreket (no jó, néha pletykákat) is hallhatom. Gyakran megosztja velem gondjait, elmondja, milyen problémák merültek fel egy-egy aktuális munkája közben. Szívesen megvitatja velem a kényesebb (például szerzői gyöngeségeket érintő) kérdéseket. Ilyenkor kicsit kuncogok magamban: lám, amiből látványosan kimaradtam, abba valami szerkesztői farvízen kicsit néha mégis visszasodródom.
Írásaimnak is hűséges olvasója és bírálója. Leginkább a tévedésekre, elírásokra érzékeny (na ja: szakmai ártalom). Valószínűleg soha nem tudja megbocsátani nekem, hogy kedves költőnk utolsó kötetének a címét elírtam egy tanulmányomban – fel is emlegeti nekem szinte minden beszélgetésünk során.
Legutóbb azonban egészen más ügyben fordult hozzám. Előző este nem tudott elaludni, hát éjszakai tévézésre adta a fejét. Az A38-as állóhajóról közvetített koncertet a budapesti köztévé, s ő kivételes élvezettel nézte a műsort. Egy francia együttes lépett fel, két csinos és remek hangú énekesnővel. Sajnos a felkonferálást elmulasztotta, így nem tudja, kik is voltak ők – vajon nem tudnám-e valahogy kideríteni a nevüket. Ilyen kérdésekben példás szolgálatkészségről szoktam tanúbizonyságot tenni, szeretem demonstrálni, hogy az interneten minden milyen hamar megtalálható – meg hát az sem esik rosszul, ha ügyességemet elismerik az idős kollégák. Le is hívtam azonnal a megfelelő portálról az előző napi részletes műsort, persze ott állt az éjszakai közvetítés alatt a formáció neve: Nouvelle vague (azaz Újhullám). Innen már a keresőprogram segített, ontva a találatokat. Pár perc múlva minden fontosat tudtam róluk, és jó pár klipjüket is megnézhettem az ugyancsak népszerű videó-megosztónak köszönhetően. Referáltam is azonnal, és T.-nek az örömön túl az együttes neve jó apropót adott ahhoz, hogy az orosz irodalmi újhullámról tegyen néhány észrevételt. Ekkor jött a kérdés, amelyet inkább kihagytam volna: na és hogy tetszett nekem a zenéjük. Kinyögtem, hogy sehogy. Nem az én stílusom, idegen tőlem, jellegtelennek találom. Az általuk játszott számok többségének az eredetijét sem kedveltem, az ő feldolgozásukban talán még kevésbé tetszenek… Ezen kicsit sajnálkozott, de nem orrolt meg érte.
Mindezt adandó alkalommal elmeséltem Csöngének. Kiderült, leányom éppenséggel rajongója ennek a francia zenekarnak. Ötvenéves fejem fölött így talált egymásra egy húsz- és egy nyolcvanéves.
Másik állandó telefonos beszélgetőpartnerem B. „néni”, akiben nem csupán a veterán szerkesztőt, hanem gyermekversek költőjét is tisztelhetem. Vele közvetlen munkatársak is voltunk kilenc esztendőn át, amikor a Ragyanszka skola (Szovjet iskola) nevű kijevi tankönyvkiadó ungvári szerkesztőségében dolgoztam – ő közel negyven évet húzott le ott. (Ez a részleg – és mai utódja – látta-látja el a helyi magyar iskolákat anyanyelvű tankönyvvel.) B. több nemzedékváltást is megért a kiadónál, jócskán ráhúzott a nyugdíjkorhatárra, és amikor visszavonult, akkor is megtartotta aktivitását: többek között rejtvényeket, fejtörőket készített újságjaink számára. Néhány éve rohamosan romlani kezdett a látása, szinte megvakult – és ezt meglehetős kétségbeeséssel vette tudomásul. Ám sikeresen megműtötték, most újra tud olvasni és írni, gyermeki örömmel és mohósággal vette ismét birtokba a betűk birodalmát.
Azon túl, hogy mindennapi ügyes-bajos dolgait elmeséli, ő is gyakran kér „internetes szívességet”: kiadók, szerkesztőségek elérhetőségét kell fellelnem, ő aztán levéllel és telefonhívásokkal ostromolja őket, amiért szemrebbenés nélkül felhasználták munkáit (általában antológiákba válogatják be gyermekverseit), de honoráriumot elfelejtenek fizetni. Sajnos nem mindig jár sikerrel, hiába adom meg a pontos adatokat.
Leggyakrabban azonban nem emiatt hív, hanem hogy találós kérdéseit, bökverseit, szójátékait felolvassa (Pl.: „Mi az, amikor egy zeneszerző sétál a folyó mentén?” – „Partitúra!”; „Miért van gőz a kórház felett?” – „Fő az egészség!”; „Mikor nyávog a fém?” – „Ha vasmacska!” stb.). Egyszer egy nekem ajánlott pikáns versikéjével is meglepett (mindig is szókimondó úriasszonyként viselkedett: jólneveltsége, finomsága, udvariassága nem akadályozta meg abban, hogy alkalom adódván egy-egy ízes vaskossággal színesítse beszédét). Nagyot kacagtam a bökversen.
Nem sokkal ezután 80. születésnapjára voltunk hivatalosak. Az egyébként baráti hangnemben folyó ünnepséget bizonyos protokolláris jelleg is belengte, bizonyára a nem magyar ajkú „főnökség” (kiadóigazgató, írószövetségi elnök) hivatalos jelenléte miatt. Illett például tósztokat mondani, és a jelenlevőket sorra fel is kérte a tamada (asztalgazda) szerepét magához ragadó rangidős vendég. Amikor én kaptam szót, elmeséltem, hogy mi az utóbbi években telefonon tartjuk a kapcsolatot, és hogy B. nyelvi leleményeinek állandó beavatottja vagyok. Eddig mindig passzívnak mutatkoztam ebben a kapcsolatban, de legutóbbi versikéjét most mégis viszonozni tartottam szükségesnek, és az ünnepelt köszöntése gyanánt mindkettőt el is mondanám.
Ő nekem:
Hogyha mennél Acsádra,
jól vigyázz a picsádra:
mindig lőnek Acsádon,
két luk lesz a picsádon.
Én neki:
Hogyha mennél Aszódra,
jól vigyázz a baszódra,
beléd kötnek Aszódon,
csomó lesz a baszódon.
A 80 éves B. egy pillanatra lesütötte huncut szemét, Lőwy Árpád szelleme pedig elégedetten csatlakozott a hahotázó társasághoz. Arra senki sem vállalkozott, hogy az ukrán kollégáknak lefordítsa a két remekművet.
Megjelent: Mozgó Világ, 2009. szeptember
