Újraolvastam Horváth Sándor Álmos tájakon járok c. könyvét. Pontosabban újra csak a benne közreadott írásokat. Ezeket utoljára együtt Az ugató lányban 8 évvel ezelőtt, kivéve a címadót, amit viszont az Együttben. Így hát azt hittem, nem okozhat meglepetést. Okozott. Dupka kiadói tevékenységének egyik csúcsdöntési kísérlete. Negatívban, persze.

Az alcímen (Válogatott novellák és szociográfiák) már élcelődtem: miféle válogatott kötet az, amelyik egyetlen kivétellel a korábbi könyv anyagát ismétli meg, ám ennyi bakira és lapszusra nem számítottam. A hibák minden rendje és faja előfordul benne. A szövegeknek a korábbiakkal való összevetése felvetette bennem a nagyon erős gyanút: az új anyag összeállítása úgy történt, hogy a régi könyv oldalait beszkennelték és a képet karakterfelismerő programmal szöveggé konvertálták. Másképp nem történhetett meg, hogy a korábbi elírások, központozási hibák mind-mind megismétlődtek és számos súlyosabb újjal „gazdagodtak”, mégpedig tipikusan olyanokkal, amelyek a karakterfelismerő program hibájára vezethetők vissza, illetve arra, hogy utána senki el nem olvasta a szöveget. Másképpen hogy történhetett volna, hogy a sorok közepére elválasztó-jelek kerültek, hogy a mondatokba fölös pontok ékelődtek, és ez az eredeti szövegrész például: „Bagó is félve jött. Maga akarta látni, hogy a lány…” ilyen alakot öltött: „Bagó is félve jött. Ma. // Ja, akarta látni, hogy a lány…” (a kettős perjellel a teljesen érthetetlen új bekezdést érzékeltetem: a "maga akarta"-nál valamiért zökkent a program, félreismert valamit, így kerekedett az értelmetlen Ma, és a Sanyira egyáltalán nem jellemző Ja mondatkezdés). És ha ezeknek a vétségeknek a szóvátételét még lehetne is szőrszálhasogatásnak nevezni, arra már aligha lehet mentség, hogy a nyilván figyelmetlen beszkennelés során két novella esetében csak az első szövegoldal került beolvasásra, így az egyik a harmadánál, másik a felénél megszakad, és ember legyen a talpán, aki ezek után megérti, miről szól az Üzlet (épp az üzletre már nem kerül benne sor) és az Egy békés ember (a lényeg itt is a hiányzik). A novellarészek nyilvánvalóan nem a tördelés vagy nem a nyomdai munkálatok során sikkadtak el, hiszen egyrészt a könyvoldalak számozása folyamatos, másrészt az a szöveg, ami korábban a novella első oldalát képezte, most egy bekezdés erejéig átnyúlik a következő oldalra, de alatta már nincs foyltatás, mintha vége lenne, és a következő oldalon már új írás kezdődik új címmel. A hiátus tehát a kézirat „szerkesztése”, összeállítása közben keletkezett és a többi hibával együtt a szöveggondozás, a szerkesztői és korrektori alaposság teljes hiányáról, a szerzői és kiadói nemtörődömségről tesz tanúbizonyságot. Amit már megszokhattunk az Intermix kiadótól, és amiről azt hittem, tovább már nem lehet fokozni.

Mivel a korábbi kiadáson a szociográfiák műfajmeghatározás nem szerepelt, most emlékeimben kutatva olvastam: voltak ebben a kötetben ilyen jellegű írások? Mit mondjak, tűvé tettem értük a 88 oldalt, de egyet sem találtam. A szerző–lektor–szerkesztő–kiadó szakmai négyese (Horváth, Gortvay, R. Bulecza, Dupka) ezek szerint nem csupán az újraközlést nem tudja megkülönböztetni a válogatástól, hanem a szociográfiát sem a riporttól. Ezzel nyilván nagy csalódást okozhattak annak, aki a szó értelmének megfelelően tudományos igényű tarsadalomrajzokat, felméréseket, adatokkal és tényekkel alátámasztott vizsgálati eredményeket, tanulmányokat remélt felfedezni a novellák közé rejtve. Amit helyettük talál: riportokat, de még csak nem is hosszas tényfeltáró vagy oknyomozó alaposságú újságírói munka termékét, hanem – például – magnószalag alapján lejegyzett beszélgetéseket. (Magyar testvérek, Jelentés a mélyből). Ezeknek ugyan lehet (és van is!) dokumentum-értéke, a helyzet különlegessége (etnikai sajátosságok, többnyelvű közeg, nyomorszint) adhat a szövegeknek irodalmi emelkedettséget, és szolgálhat szociográfiai adalékul.

Adalék-jellegűek maguk a novellák is; olyanok, mintha egy nagyobb írói teljesítmény környezetéből származnának, bizonyítására annak, hogy szerzőjük néhány oldalon is képes feszültséget, drámát teremteni. Mint amikor jeles táblafestők kisgrafikáit nézzük. Amikor a IX. szimfónia ismeretében hallgatunk rövidke zongoradarabot. A vázlatok tehát meglennének. De hol a MŰ?

[A fenti gondolatokat később részletesen is kifejtve írtam tanulmány-szerű együttes recenziót három prózakötetről: Valóságpróza és látszatvalóság, amely a beszélőben jelent meg 2002 végén. - 2007]

---