Nehezen alakulnak ki a honlapom Fórumában érdemi viták [A fórumaimat hosszabb ideje elhagytam: Manzárd, Kettenklub, BDK - nem is tudom, itt melyikről van szó - 2007]. Lehet, hogy ez a forma nem is alkalmas rá, lehet, hogy nekem kellene kezdeményeznem őket, lehet, hogy a látogatóim effajta indíttatása hiányzik. Most azért a Zigmálly Jonathánnak írt fiktív levelem kiváltotta egy ugyancsak álnevet használó böngészőm („Ford”) érdekes reakcióit. Először beazonosítani vélte levelem címzettjét, és ezt a bejegyzést tette:

Elolvastam ezt a nyílt levelet, gondolom Nagy Zoltán Mihálynak. Úgy látom totál megőrült a fazon. Sose is kedveltem, bár nem ismerem személyesen, de a műveit sem. Ez a Sátánf nevű szar se értem, miért lett oly sikeres bizonyos értelemben, körökben. Ezért kicsit túlzásnak érzem a hosszú BDK- reagálást rá, nem érdemli meg az arc, dehát megértem a személyes érintettség miatt az érzékenységet. Én is bepörögnék, mégha aljas hülyeségek miatt is. Biztos bejött N.Z.M-nek az Együtt szolid gyalázása is, ha olvasta itt, szerintem azt a fecskesuhanást ő írhatta. Ráizgult szögény a Verespéterre és úgy maradt, már irodalmilag, és személyiségileg is. Istenem, az a szerencsétlen, béna, tehetségtelen, akaratoskodó, sunyi, terméketlen irodalmi bagázs ott kárpátalján. Nem jó ott lenni, szerintem. Ha szabad volt itten ehhez hozzászólanom, töltöttkáposzta ügyben.

Erre én ezt válaszoltam:

Kedves Ford, finoman, de határozottan felhívom a figyelmedet a következőkre.
1. A levél műfaja: fiktív irodalmi levél. A címzett neve: Zigmálly Yonathán.
2. A levél a fantázia szüleménye, az egyes egybeesések valóságos személyekkel vagy helyzetekkel társszerzőmnek, annak az áldott véletlennek a műve.
3. Nagy Zoltán Mihály jó író és okos ember. Ha nem hiszed, olvasd el a vonatkozó szakirodalmat.
4. Szeretem a töltött káposztát.

Majd javasoltam, nyissunk egy külön topikot a témának (mindez a Vendégkönyvben zajlik!), erre ő ezt írta:

Nem érdemes, mert, ahogy írtad, és ahogy látom, meggyőzni az arcot nem lehet, és nemcsak őt, akik így gondolják, mi meg tudjuk, amit tudunk, magunkat nem kell meggyőznünk. De ezt csak én gondolom így, ettől még kibontakozhatna egy új topic, ha lenne rá vevő. Szerintem írni kell, nem ilyen ügyekbe belemenni, meddő, ideg-és értelemroncsoló dolog az ilyen irodalminak álcázott, mégis irodalomalatti, személyeskedő őrültség. A múlt szörnyűségeibe meg jobb bele nem menni. Alkotni kell, olyat, ami megáll az időben. Ez elég. Ez eléggé szolgálja a hazát is, ha az kell. A meddő, irigy, aljas pofázás, intrikálás rosszfajta emberek élvezete, és velük együtt múlik el gyorsan a világból. A többi meg Puskin: Ja pamjatnyik szebe vozzdvig, nyerukotvornij...

Az én mai válaszom:

Nem én, nem akarok veled vitatkozni, de ez valóban egy fiktív levél. Teljesen elvonatkoztattam nemcsak és nem is első sorban a fiktív nevekkel, hanem azzal, hogy egy délvidéki (elég rangos) folyóiratnak [a szabadkai Üzenet; a 2002-es nyári számban jelent meg. 2007] adtam oda, direkt olyan helyre, ahol a szerkesztőknek sincsen fogalma, mi az, ami valóságos, és mi az, ami fiktív. Nem ismerik az általad felismert prototípusokat, gőzük sincs, hogy az írói „én” miben és mennyire egyezik meg bdk-val, még csak azt sem tudják eldönteni, valóságosak-e a helyzetek és problémák. Így amikor közölhetőségéről döntöttek, akkor nem azt mérlegelték, eléggé hiteles-e, hanem azt, irodalmilag megállja-e a helyét. Úgy látszik, átment a rostán. Hogy „az időben” megáll-e, nem tudom, de a magam részéről sikerültebbnek érzem, mint nem egy kötetbe került novellámat.

Ezen felül a szöveg valóban nem levélként, hanem irodalomként íródott, mégpedig a folyóirat Mítosz, Pátosz, Hisztéria c. tematikus száma részére: ebben a témakörben kértek tőlem írást, és ha újra elolvasod, láthatod, hogy többször is a kulcsfogalmak felé kanyarodtam, illetve valóban azt írtam meg, hogy aki bizonyos mitikus elképzelések ellen fordul, aki elveti a kisebbségi hősi pátoszt, az kiváltja kortársai hisztérikus reagálásait. Nekem a „feladott” támáról ez az összefüggés jutott eszembe és ezt írtam meg. Az írásom FORMÁJÁNAK valóban egy személyeskedő levélváltás lehetséges darabját választottam, és azt hiszem, eléggé hitelesre sikeredett. Olyan, MINTHA egy létező személy létező levelére adott létező válasz lenne. A mintha persze lehet AZ is, de hogy azonosítasz vagy hasonlítasz, az már a te dolgod.

Kíváncsian várom a folytatást.

És ha már levelekről esett szó. Pár napja kedves dunántúli barátom is újra, eléggé alaposan megrótt amiatt, amit itt a Manzárdon meg a Penzumban írogatok. Ismét védelmébe vette ellenem a státustörvényt és azt a folyóiratot is, amelyet ugyan nem tartott még a kezében, de ennek ellenére kifogásolja az én elmarasztaló megjegyzéseimet. Hosszan válaszoltam neki, bár már tavasszal nagyjából kiderült, hogy két malomban őrölünk és nem tudjuk egymást meggyőzni (igaz, én őt nem is akarom). Most először azonban azt is felajánlottam neki, hogy járuljon hozzá: közöljem a levelét, odategyem ellenvéleményét a magam véleménye mellé. Ha pedig ezt nem akarja (mondjuk a levél nem eléggé kidolgozott volta miatt), akkor írja meg cikk, reagálás, publicisztika, esszé formájában. Sőt, nyitok számára egy külön rovatot, ahol rendszeresen helyrebillentheti a NEWSÁG szerinte egyoldalú hangnemét.

A felajánlásomra a mai újbóli rákérdezés ellenére nem reagált. Pedig biztosan megkapta az előzőt is, meg a mostanit is, hiszen naponta kerül internet-közelbe és többször is bele-belenéz a honlapomba: a statisztikai rendszerek csak egyetlen szervert azonosítottal abból a dunántúli városból, így ez csak ő lehet.

Az esetet azért teszem szóvá, mert nem először tapasztalok ilyesmit. Pár hónapja (talán említettem itt is) egy szerkesztőasszonytól kaptam, ugyancsak levélben, feddést bizonyos írásaim miatt. Részletesen válaszoltam neki is (nagyon meglepte esszé-levelem), és kérdeztem, hivatkozhatok-e nyilvánosan az ő levelére, idézhetek-e belőle. Válasza nemleges volt. (2 levélváltás után aztán, ha nem is egyértelműen, de feddő véleményének egy részét visszavonta, mondván, hogy hát ő nem ismeri eléggé ezt a témát. - No, ez az, gondoltam: felületes ismeretek alapján ő is kialakított egy véleményt, ha tetszik, egy mítoszt, és aki megpróbálkozik a demitizálással, annak a nézetét azonnal károsnak gondolja.)

A két eset együtt bennem eléggé furcsa érzeteket kelt. Vajon miért tartják egyesek fontosnak, hogy magánlevélben súlyosan kifogásolják az én nyilvánosan közzétett vélekedéseimet? Én publikálok, ők meg levélben nehezményezik, amit írok. Miért nem publikációval szállnak velem vitába (abszolút mértékben íróemberekről van szó!)?! Miért nem járulnak hozzá, hogy levélbeni véleményüket közzétegyem?

Csak egyetlen, valószínűleg hibás következtetést tudok levonni: nem miattam, nem nekem írnak ők levelet, dehogy. Saját lelkiismerük megnyugtatására: hogy „megtették” amit „az ügy”, „az eszme” követel. „Én szóltam, én figyelmeztettem, én megmondtam, hogy nincs igaza” - nyugtatgatják magukat. Nekik ez elég, nagyobb nyilvánosságra ehhez, úgy látszik, nincsen szükségük.

---