Szept. 30-án írószövetségi választmányi ülés. A szokásosnál is... milyenebb? volt, nincs gusztusom beszámolni róla. Az ülés szünetében kaptam a nagyon jó hírt:

Bognár Róbert hívott a Mozgó Világtól: megkapták, elolvasták és közlésre azonnal elfogadták Címkézett irodalom c. kisesszémet; jön a novemberi számban. Ha akarnék, kajánkodhatnék: milyen jó, hogy elutasította a Kortárs. Így most nagyobb példányszámban, nagyobb honorért... Egy mai levélben meg is említettem: „látja, ..., így szorulnak ki a szellemi függetlenségre törekvők és szabadon gondolkodók a „nemzeti akolból” és így találják magukat, szinte akaratuk ellenére a bal oldalon. Elég egy Szakolczay-kirohanás egy teljesen ártatlan felszólalás után és elég egy (szerintem szintén ártatlan) esszé elutasítása a Kortárs részéről, és máris kialakul az érzés: de hiszen ti taszíttok el magatoktól csak azért, mert nem pontosan azt a követ fújom és nem pontosan abból az irányból, ahogy szeretnétek. ... a két eset egymás mellé illesztve nekem újra azt bizonyítja: túl szűk nekem ez a nemzeti vonal, nem tudok járni rajta, nem tudom elfogadni, hogy a szembetűnő problémákat szőnyeg alá kell seperni, és még szakmai vitát indítóan sem lehet az embernek más a véleménye, mint amit az akolszellem sugall és elvár. ” (Az előzmények a szeptemberi naplóban)

Az írószövetségben tapasztalt hangulattal ellentétben a 18 órától a Műcsarnokban kezdődő Parnasszus-est kelelemes élménynek bizonyult, bár ennek is voltak gyenge pontjai. Kis gixerrel kezdődött (volna): mikrofonok híján nem lehetett elkezdeni... Szerencsére a zenészek már behangosítottak, így jófajta jazz volt a várakoztatás alatt; én elhallgattam volna hosszabban is (László Attila - gitár; Egri János - bőgő). Csak az est első részének szánták, de végül is a teljes másfél órát kitöltötte az Orbán Ottóra való emlékezés. Számomra meglepő módon a jeles meghívottak eléggé keveset tudtak a költőről elmondani. A filmrendező inkább magáról beszélt (bár nagyon szellemesen, élvezetesen!), az idős irodalomtörténész eléggé szétszórt volt és mintha valami sértődöttséggel formálta volna a mondatait. El is vette tőle a szót a műsort vezető Turczi István, ettől talán még sértődöttebb lett, és amikor visszakapta a mikrofont, szinte szóról szóra megismételte, amit korábban mondott. Érdemes volt odafigyelni a lendületesen előadó orientalista professzorra, de valahogy ő sem vitt sokkal közelebb a témához. Egyedül a másik, fiatalabb irodalomtörténész (Dérczy Péter) mondott lényegre látó dolgokat, viszont ő kapta meg a szót a legrövidebb időre...

Láttam az egészben valami halvány kényszeredettséget. Meglehet, a költő túl közeli halála okozta, én mégsem a megrendültség vagy a kegyelet súlyát éreztem. Bármi is nehezedett rá az estre, a láthatóan nagyon felkészült műsorvezetőnek sem sikerült felszabadulnia alóla (pontosan tudta, ki mikor milyen kapcsolatban állt, mikor mit írt Orbán Ottóról; a kérdezettek alá tette, vagy inkább magasra dobta fel a témát, de nekik valahogy nem sikerült látványosan lecsapniuk).

Remek volt viszont a három színész produkciója (előbb Orbán Ottó-versek, majd a hozzá, emlékére írtak az aktuális lapszámból), igazán remekelt (mint mindig) Vallai Péter, aki még a nem túl erős költői szövegeket is „kamaradrámává” képes exponálni. Egy kivételével egyébként az összes elhangzott vers tetszett, méltó volt az alkalomhoz. A közbe-közbeékelődő jazz-betétek is emelték a hangulatot. Egészében - az engem zavaró említett momentumokat leszámítva - nagyon kellemes este volt, az utána következő beszélgeteséket is beleértve. Éva Dérczyvel is tudott pár „szakmai mondatot” váltatni, novellát kért tőle a karácsonyi ÉSbe.

Sokan valószínűleg az est második részének a kedvéért, az egri Parnasszus-találkozóról szóló beszámolót meghallgatandó jöttek az estre, de erre a második témára egyszerűen nem maradt idő.

Kárpótlásul az aktuális folyóiratszámban mindenki megtalálhatta az Orbán Ottóra emlékező oldalak után az egri bulival kapcsolatos anyagokat: az ott lehangzott előadásokat és ott született verseket, többek között Vass Tibi nálunk már régóta olvasható horror-versét (LÁSD), de persze illusztrációk nélkül, és Lengyel Tomi műfordítását (egy angolra fordított Faludy-szonettet kellett visszamagyarítani). A bővérűen sorjázó horror- és gegversek közül egyetlent idézek ide, igazi sóspuskás telitalálat, bele az ülepünkbe:

Batári Gábor

Árpádkori randevú

            Gellért legyen
            fenn a Gellérthegyen
            estére legurítom.

Ezt követően, ahogy azt előre megszerveztem magunknak, a Fiúkkal jöttünk össze kis sörözésre, és bár azúttal csak Lengyel és Pócs ért rá, négyesben nagyon kellemes órákat töltöttünk régi törzshelyünkön, a Stefániában.

Másnap, okt. 1-jén különféle ügyeket intéztünk, így többek között végre bementem a Terasz szerkesztőségébe is, részben honorokat felvenni, részben „pofafürdőre” az állandó szerzőiket megismerni kívánó főnökhöz, Peti Péterhez. Megismerkedtem a nagyon szimpatikus Norman Károllyal is, meglepett, hogy érdekelte bizonyos dolgokról a szakmai véleményem, és hogy nagyon ismerte az UngPartyt. Ja, a nagyfőnök le is fotózott, Évát is. Mindenki szívélyes volt, barátságos, azt hiszem, mégsem fogok odaszokni.

Itthon 28 levél várt (érdekes, úgy emlékszem, legutóbbi távollétünk alatt is pontosan ennyi érkezett), ma egész nap ezekre válaszolok.

---