Részben régebbi néhány lap került ma a kezembe. Grendel Lajossal terjedelmes „politikai interjú” az Új Szóban. Az egyik kijelentésére felkaptam a fejemet: olyasmit mond, sajnálja, hogy a magyar kolíciós párt nem kötött egyezséget a szlovák értelmiségi elit politikai formációjával, mert gesztus értéke lett volna annak, ha néhény jeles szlovák személyiség ezen a réven kerül be a parlamentba; Grendel szerint inkább helyük lett volna ott, mint egyes olyan magyar képviselőknek, akik csak azért jutottak be, mert... Hát igen. Gondolom, van neked is elég ellenséged, kedves Lajos, a hivatásos magyarok között...

Abból nem sok jó sülhet ki, ha hétvégi magazinba kérnek tőled interjút... Persze ez azért nem egészen az, hanem egy hírlap hétvégi betétje, mégis van valami „családi idill” kicsengése a velünk készített anyagnak. Holott semmi olyan nem szerepel benne, amit ne mondtunk volna. A velem készített beszélgetés-rész tulajdonképpen teljesen korrekt. Éva is állítja, mindazt valóban mondta, ami megjelent, de sok olyasmit is mondott, ami „nem jött át”. Nem lehetett velünk túl könnyű dolga a riporternek, nyilván nem tudta eldönteni, hogy az édes családi boldogsággal vagy a szorító körülmények felpanaszoltatásával tudná-e jobban meghatni olvasóit. Mi derűsen mosolyogtunk, de közben kemény dolgokat mondtunk. Tőlem még elfogadta, Évát valahogy meg kellett lágyítania.

Az ember egyszerre örül és bosszankodik. Jó, hogy néhány fontosnak gondolt dolgot elmondhattunk, de ahogy ott virítunk az oldal tetején egymás mellé állítva, mint Tuba és Tubáné...

De hát igazságtalan vagyok. Az újságíró jóindulatához nem férhet kétség. Ő a dolgát tette. Mi pedig ne legyünk ilyen finnyásak. Ha pedig mégis, ne adjunk interjút. Inkább megköszönöm tehát...

Zsille Gábor kitűnő lengyel anyagát - döntöttem ma el - inkább sorozatot formájában adom közre. Aztán a teljes anyagot összelinkelem egy digitális kisantológiává. Ma az első részben Czesław Miłosz remekeit tettem fel (LÁSD).