Fontos nap a mai: többhavi hanyagolás után újra nekiálltam a regényemnek. Ha az ötlet első felmerülését is számítom, akkor 13 éve írom... 93-ban kezdtem komolyabban dolgozni rajta, és már legalább kétszer befejeztem. Egyszer 96-ban, mielőtt megjárta az első, és egyszer 98-ban, mielőtt megjárta a második kiadót. Mindenütt kiadásra érdemesnek gondolták, megpályáztatták, de a pályázat sikertelen volt, így visszavettem a kéziratot. 2001-ben megpróbáltam feltenni az Internetre (lásd), de félúton abbahagytam, mert az anyag keményen ellenállt. Könyvnek képzeltem el, ám digitálisan elkezdett maga a lényeg is valami más lenni. Meg is untam a bajmolódást a weblapokkal. Aztán az idén tavasszal elkezdtem az egészet átírni. Teljesen átdolgoztam a felépítését, és megpróbáltom a szöveg egészén is javítani, gyakorlatilag mindent elkezdtem újraírni. Aztán nyáron abbahagytam. Hogy most miért vettem elő és miért láttam neki nagy elszántsággal, arról egyelőre nem akarok semmit elárulni. [A Szembesülés c. hiányregényemről van szó. érdekes lehet összevetni a 2001-ben webre tett szövegeket összevetni a könyvben megjelentekkel. Alighanem több a különbség, mint az egyezés. - 2007]

Másik újság, hogy Éva mától egy hétig naplót ír a Teraszon. LÁSD

Bekasszíroztam egy csomó elismerést a lengyel anyag és a megújított honlap okán. Sok régebbi böngészőm még nem látta az új arculatot, csak most kattintott rá, hogy körlevélben értesítettem kb. 400 címzettet a lengyel költészeti sorozat indulásáról.

Serdián Miklós Györgytől egy nem teljesen érthető felhívás naplóírásra. Két felkérő szöveget mellekelt, mégsem igazán értem. Talán saját napló-könyvéhez kellene „mellékletként” küldeni.

Délutánra magyarországi tévések jelentkeztek be, 2-re ígérkeztek. Fél 6-kor kaptam a telefont, hogy máris jönnek. Szerencsére nem rendezkedtem be arra, hogy na most várom őket, dolgoztam jövetelükig.

Nem fogom megszeretni őket. Jönnek, becsörtetnek, nyomják be a 2 db 1-2 kw-os fényszóróikat az én áramomba, égetik jó 40 percig, négyen vannak, plusz egy „helyi” kíséről, ketten elegendők lennének, fogalmuk sincs arról, ki vagyok, egy büdös sort nem olvastak tőlem, soha egy könyvemet nem tartották a kezükben. Céltudatosak, nagyon akarják a magukét, de közben bénák, teszetoszáznak a technikával, meg azzal is, mit kellene, hogy kellene. A riporter kérdez, de nem annyira az érdekli, amit mondok, hanem hogy mennyire illik be a koncepcióba, ami már készen van a fejében. Egyikük rágyújt, igaz, megkérdezi, Éva megengedi, gondolja, egy cigi, no, elmegy ebben a nagy légtérben, hálából a dohányos egyikről a másikra, jól telefüstöli a lakást, Kolos allergiájának épp elég. Na, ennyi az interjú, válaszolgattam, nem voltam igazán formában, a profizmus hiánya engem is amatőrré tesz. Befejezzük, a technikusok elfoglalják magukat, a riporter leül SMS-eket küldözgetni, én jószerével megszűnök számára. Nem érzem szükségét, hogy szórakoztassam. A másik kettő elkezdi lekamerázni a könyveimet, egyikőjök barna zakója a háttér, azt terítik le egy székre. A riporter néha fel-felszól a telefonjából, de meg sem próbálja azt a látszatot kelteni, hogy bármi is érdekelné azután, hogy a 10 perc anyagot felvette velem. Negyedik társuk odakint cigarettázik a halban, Évát szórakoztatja, és nagyon csodálkozik, hogy ismerjük Grendel Lajost és Éva olvasta a Tömegsírt, amiből ő állítólag filmet készít.

Végre kikapcsolják a vakító lámpáikat, elmennek, udvariaskodunk. A riporternek adok egy névjegyet; neki nincsen, nem tud adni.

Hosszan kell utánuk szellőztetni, ezalatt kihűl az egész lakás.