Éva olyan szinten műveli a naplóírást (LÁSD) hogy nekem szinte elment a kedvem, labdába sem rúghatok. Gyakorlatilag egy kisnovellát ír minden nap. Akadt barátom is, aki hasonlóan vélekedik: jobb, ha meg se nyikkanok.

Olyan sok mindenről nem is kell beszámolnom. Dolgozom a regényen, dúsítom a szövegeket, próbálom, amennyire egy ilyen reménytelen anyagot egyáltalán lehet, olvashatóvá tenni. Néha nagyon jól belelendölük. A hiány-lexikon-részbe (a korábbi verzióból ez teljességgel hiányzott) ma például két címszót is megírtam. Az egyik így fest:

Szomolisz Park Megjegyzhetetlen hivatalos neve szerint a Spártával való újraegyesülés akárhanyadik évfordulója alkalmából létesített park Argosz határában. Évtizedeken keresztül iskolások és egyetemisták, munkások és hivatalnokok kirendelt csoportjainak állandó munkaterepe, számtalan fölösleges munkaszombaton rendezték, takarították, építették és bontották, minden látható eredmény nélkül. Időről időre a városrendezők is erre a helyre böktek ceruzájukkal a terepasztalon, kivonultak nagy erőkkel, vájtak és alapoztak, utakat aszfaltoztak, csöveket vezettek; hol vidámparknak indult, hol anfiteátrumnak vagy sportkomplexumnak, felváltva épült dodzsem- vagy futópálya, céllövölde vagy biliárdterem, működött egy idényen át, aztán a téli fagyban megrepedt a beton, az esőzésben elrozsdállt a szerkezet, beleköltöztek a kóbor állatok, tavaszra felverte a gaz. Létesítettek helyette kertmozit vagy táncplaccot, emeltek kutyakiképzésre alkalmas akadályokat, leszúrták a lengőteke oszlopait, beüzemeltek ivókutakat, a kőpadokat fára, a fát vasra, a vasat műanyagra, a műanyagot kőre cserélték. A parkban valahol mindig földet vájtak, kavicsot zúdítottak, fűrészeltek, hegesztettek, kalapálták, valahol mindig morgott egy betonkeverő, valahonnan mindig szállt a sasliksütés édeskeserű illata, mindig felröppent, hogy sört csapolnak egy új pavilonban, de mire bárki is odaért volna, elfogyott a sör, lebontották a kalyibát, biciklikölcsönző nyílt a helyén vagy lottósbódé. Egyetlen valami nem épült soha a Szomolisz Parkban: nyilvános vécé. Hiánya mintha azt jelezte volna: aki ide látogat, minden ellenkező látszat ellenére mégis a természetbe érkezett.

Tegnap kedves barátunk látogatott meg, először azóta, hogy felesége tragikus hirtelenséggel meghalt. A roppant kedves, életvidám, látszatra kicsattanóan egészséges asszonyka 35 éves volt, férje sem sokkal több, most egyedül neveli Csöngével egyidős kislányát. Jó két órát beszélgettünk, persze a legfájdalmasabbról is. Évával mindketten el-elérzékenyültünk, barátunknak, úgy tűnik, már elfogytak a könnyei, csak az arca torzult olyanra, mint az elviselhetetlen fájdalmat érző emberé.
Jövő szombatra meghívtuk egy kis társaságba, két másik házaspár lesz rajtunk kívül; magam is meglepődtem - és nagyon örültem neki! -, hogy elsőre elfogadta.

Minket pedig Kijevbe hívnak erősen. Előbb Vass Tibor, az ottani magyar szövetség elnöke, ma Tóth Mihály, az UMDSZ elnöke invitált nagyon kedvesen. Apuval, Évával kellene mennünk hármasban, még egy gyereket is vihetnénk, fizetik az utat, mehetnénk kocsival, teljes ellátás... Miska ma azzal kecsegtetett, még egy mikrobuszt is megszervez fuvarozásunkra. Kolos és Csönge is szívesen utazna, de mi felnöttek végül, több szempontot mérlegelve, nemmel döntöttünk.