Megjött a Mozgó Világtól Címkézett irodalom c. írásom korrektúrája. Úgy fest, valóban benne lesz a novemberi számban! Ennek most, tekintve a kisesszé előéletét, a szokásosnál is jobban örülök.

A Mozgóval hosszú ideje jó a kapcsolatom, 14 éve vagyok a szerzőjük, igaz, néha évekig nem hallattam magamról náluk. 88-ban Vitányi Iván jóvoltából ismertem meg Berkes Erzsébetet, P. Szűcs Júliát. Akkor Ivánnal együtt szerepeltünk a Beregi Ünnepi Héten, Vásárosnaményban, és volt olyan kedves, a rendezvény után felfuvarozott Budapestre. Kalandos utazás lett belőle, késő este indultunk, fogyóban volt a benzin, és akkoriban este 10 után Magyarországon bezártak a benzinkutak, Nyíregyházán és környékén egy sem akadt. A legközelebbi éjjel is nyitva tartó töltőállomás: Miskolcon. Elindultunk, de látszott, nem fogunk odaérni. Éjfél tájban Tiszaújvárosnál azt mondtam, talán tudnék segíteni. Ott éltek a rokonaink, sógorbátyám akkoriban taxizott, gondoltam, a kocsijában pár fölös liter benzin, a garázsában szívócső csak akad. Úgy is lett, kaptunk annyi üzemanyagot, amennyivel Miskolcig eljuthattunk. Első álmukból felvert rokonaim nekem legalább annyira örültek, mint Iván a benzinnek; meg is kávéztattak minket.

Az úton összebarátkoztunk, Iván másnapra a Tükörybe meghívott vacsorázni és találkozni Berkessel, P. Szűccsel. Nagyon kellemes este kerekedett belőle, a hölgyek alaposan kifagattak; máig tartó kölcsönös szimpátia alakult ki mindünk között; azt hiszem, bátran nevezhetem barátságnak is.

Nem sokkal később, 88 novemberében megjelent első és egyik legsikeresebb publicisztikai írásom a Mozgóban, a Peresztrojkácska, melyet később könyveimbe is felvettem. Alapos vihart kavartam vele, Veress Gábor, akkori beregszászi járási első titkár (mármint a SzKP-é) a szerencsére már 2 éve nyugdíjban lévő jó elvtársának, apámnak telefonált „kétségbeesve”, hogy lám, mit művelt a kedves fiacskája, miért nem tartja kurtább pórázon; engem a Behun János halálát követően a helyi megyei pártlapot vezető Szabó Béla hívatott azonnal (akkoriban a Kárpáti Igaz Szó félállású főmunkatársaként szerkesztettem az Új Hajtás irodalmi közleményeit, így Szabó mint beosztottját kért számon), alaposan megmosta a fejemet, arra akart kötelezni, írjak helyesbítő cikket, vonjam vissza rázósabb állításaimat. „Külföldi” lapban kiteregetni a hazai szennyest - főbenjáró bűnnek számított. Ám nekem már nagyon „fejembe szállt a dicsőség”, hallani sem akartam ilyesmiről, inkább felmondtam. Ezt akkor nem fogadták el, pár hónapig még dolgoztam. Az ellencikket ezután a beregszászi járási lap munkatársaival akarták megíratni (Veress nyomására), de ez sem jött össze, végül csupán belső használatra szánt, mérsékelt hangnemű elítélő írásos vélemények születtek. Nekem semmi bajom nem történt, 88-ban már azért más szelek jártak. Felteszem, hogy Veress sem csak azért szívóskodott, mert őt és szemléletét bíráltam, hanem mert ez a szemlélet akkor már „fent” is kínos lehetett, talán le is szóltak neki, hogy vagy a kádereit tartsa jobban kordában, vagy ne adjon okot arra, hogy külföldi lapokban bírálják. Szabó szemrehányásának is sarkaltos pontja volt, miért nem hazai lapban publikáltam. Közben meg a cikkemnek egyik fontos része épp arról szólt, hogyan nem jelent meg egy egy írásom az Igaz Szóban... No, bárhogy is, a közlemény megnövelte mind itthoni, mind magyarországi körökben az ázsiómat, az akkor szemléző folyóirat, a Látóhatár újraközölte a cikkemet. Megéreztem a közírás ízét-zamatát, és - ahogy az orvosok is figyelmeztetnek rá - már az első kóstolással rászoktam az igazmondás drogjára.