Sütő András naplójegyzete a szeptemberi Forrásban. Rövid, de tanulságos olvasmány, ugyanakkor kétvégű puska. Azt hiszem, az a legtisztességesebb, ha egyik irányban sem sütjük el, azaz nem válunk (el)sütővé.

Megérkezett a MKKE meghívása az áprilisi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Űrlapok, ívek, résztvételi feltételek, pontos leírások - a szervezők, mint eddig is, alaposan kitesznek megukért.

1993-tól egymást követő 7 esztendőn át mi üzemeltettük a Kongresszusi Központban a kárpátaljai standot, aztán, mint annyi mindenből, ebből is elegem lett, többek között a kiadós kollégák hozzáállása miatt. (Erről tavalyi naplómban írtam: felajánlottam a lehetőséget egy másik kiadónak, de az nem kívánt élni vel). Most újra eltűnődtem, talán nem kellene-e az idén újra... Éva győzött meg: nem kellene. És eszembe juttatta, milyen nehézségek árán szereztük be mindannyiszor a kiadótársaktól új könyveiket, volt, akinek szinte rimánkodni kellett, és volt, aki kijelentette: ők nem Budapest részére készítik kiadványaikat. Volt, aki, bár az épületben tartózkodott, nem jött oda a standhoz saját folyóiratának a bemutatójára. Volt, aki megígérte, hogy odaszállítja a könyveit, aztán csak széttárta a karját (mi meg rohantunk egy másik standra, hogy megvegyük ennek a kiadónak a könyveit, mert ambicionáltam, hogy a satndunkon lehetőleg a teljes kárpátaljai könyvkínálat ott legyen és a kiadók súlyuknak megfelelően szerepeljenek). Volt, akit kizárólag a kasszírozható bevétel, az eladott könyvek mennyisége érdekelte, a dolog erkölcsi vonatkozásai hidegen hagyták, és a stand munkájából sem vállalt részt (ilyenkor ugyanis nemcsak árusítottunk, hanem amolyan kis kárpátaljai információs központtá vált a standunk, és 1-2 embert állandóan lefoglalt az, hogy címeket, telefonszámokat adjon meg az érdeklődőknek vagy egyszerűen válaszoljon a kérdésre, mit csinál most Beregszászban XY, netán: mi újság Kárpátalján). Igen, eszembe jutottak ezek a dolgok... No meg - és ez a részvételi lehetőség elhárításának legnyomósabb indoka: felfüggesztettük (tulajdonképpen beszüntettük) kiadói és terjesztői munkánkat, az UngBereg Alapítvány „alszik”, a Pánsíp pedig szinte minden tevékenységével felköltözött az Internetre.

Majd egy virtuális könyvfesztiválon, talán...

(De ne legyek igazságtalan: alapjában mindig öröm volt ott lenni a fesztiválon, és önzetlen segítőtársakra is találtunk. Jó volt ilyenkor az erdélyi, felvidéki, nyugati - és persze: magyarországi - kollégákkal találkozni, én programjaink - dedikálás, sajtótájékoztató - legtöbbjét is élveztem. És ami miatt most is megfordult a fejemben: talán mégis - az pedig a fesztivál hangulata, európai atmoszférája. Azt mindig igyekeztem jó mélyre leszívni - talán maradt belőle bennem valami arra az időre, amikor már nem szippanthatom.)

Ide kapcsolódik: már harmadik ízben keresnek Marosvásárhelyről, az Erdélyi Könyves Céhből. Mielőtt leállíthattam volna, a kedves fiatalember elmondta: készülnek szokásos őszi könyvvásárukra, és azt kérnék tőlem, állítsam össze a résztvételre ajánlott, 25 címet tartalmazó kárpátaljai könyvlistát, és persze várják a könyveket és a kiadónkat... Alig tudtam elmondani, hogy mi már nem is adunk ki és nem is forgalmazunk könyveket. Hallottam a hangján, kicsit csalódott, de megkért, akkor legyek szíves ajánljak másvalakit. Ajánlottam a Kárpátalján legtöbb könyvet megjelentető kiadót, megadtam a telefonszámokat. Másnap újra hívott: nem tudja az igazgatót elérni, két számon nem jelentkeznek, a harmadikon azt mondták, elutazott. Megadtam egy újabb kiadó számát. Ma mégis újra engem hívott: nem tud senkit elérni, hát megkérne, próbáljam mégis én elérni őket és ő majd visszahív. „Na látja, épp ezért szálltam ki a könyves szakmából”, mondtam - azért, hogy ne kelljen elérnem őket.