Ma beszámolót és hivatalos leveleket írtam, továbbá pedig űrlapok, felhasználói szerződések és nyilatkozatok rubrikáit töltögettem, eltűnődve azon, hogy vajon kívánok-e adóelőleg göngyölítéssel élni. Nem kívánok, bár fogalmam sincs, mi az. Göngyölíteni legfeljebb a szőnyeget. Vagy a rendőrség tudja a bűnügyet fel-. No de adóelőleget?

Leírhatatlan módon irtózom minden hivatalos papírtól, akár megírni kell, akár csak kitölteni. Így aztán hetekig gyűjtögetem őket, és amikor már tovább nem odázható, hát egyszerre, egy nap alatt az egészet megcsinálom. Megcímzem hozzá az összes borítékot, mindegyiket felbélyegzem, és estére újra szabad ember vagyok.

Regényrészletem jelent meg a Korunkban, a Debrecen című hetilapban pedig tárcám. Utóbbi helyre talán rendszeresen fogok dolgozni, a felkérést megkaptam, a bemutatkozó anyagom tetszett a főszerkesztőnek, előzetesen én is igent mondtam. Meglátjuk. A tárcaírás egyfelől komoly szakmai kihívás (2400 karekterben elmondani valamit értelmesen és érdekesen, a legszélesebb olvasóközönség részére), másrészt kicsit inkább iparos, semmint írói munka. Hát meglátjuk. Csak addig akarom csinálni, amíg örömöm lelem benne, és tudok újat mondani. Semmiképpen nem szeretném, ha - ahogy Éva mondaná - favágássá válna.

Meghívás '56-os megemlékezésre. Annak a szervezetnek a háza tájáról, ahonnan mindig felisimerhetőek a meghívók, körlevelek a számos helyesírási, központozási és stiláris hibáról. Közben az elnökségben csupa magyar szakos diplomás, sőt, volt egyetemi tanár is...