(2002. nov. 18.) Tegnap őszt nézni voltunk Nevickén. Kicsit elkéstünk, két szempontból is. Lekéstük az évszak tündöklő ragyogását, amely általában november elején-közepén éri el a csúcspontját. Most a szokatlanul hideg október és a néhány fagyos nap földre parancsolta a máskor ez idő tájt még fákon pompázó leveleket. Már csak az avar ezerszínűségét láttuk, holott én abban szerettem volna gyönyörködni, hogyan süt át a lombokon a nap. Ráadásul magát a napsütést is lekéstük. Délben még őszi verőfény volt, de mire ebéd után összeszedtük magunkat, beborult, még ám annyira, hogy a nevickei dombtetőre szinte szürkületi homály borult. Ezért is nem sikerültek igazán jól a fotók. Persze jobb készülékkel ezeknek a fényviszonyoknak is jobban sikerülhetett volna megörökíteni a hangulatát. Ízelítőnek talán így is megteszi.

Néhány évvel ezelőtt még nem múlhatott el úgy kedves évszakom, hogy több alkalommal is ki ne ruccantunk volna gyerek- és kamaszkorom kedvenc kirándulóhelyeire, első sorban persze Nevickére. Évával még rendszeresen jártunk Randváncra, a Halálvögybe, a Kálváriahegyre, a Löveldébe, a Kalaphoz, Rahoncára, Dubkiba. A gyerekeinkkel már inkább csak Nevickére, párszor messzibbre, amikor lett kocsink.

Megritkult kiruccanásainknak csak egyik, bár lényeges oka, hogy nekem nehezemre esik a gyaloglás, pláne, ha nem sima aszfaltútról van szó. A másik, talán ennél is fontosabb ok, hogy látványosan alábbhagyott az effajta benyomások szerzése iránti igényem. Életkori sajátosság? Érdeklődésem aggasztó beszűkülése? Elkényelmesedés? Valószínűleg: mind együtt, egyszerre. A harmadik ok pedig, persze, az, hogy, bizony, „már semmi sem a régi”.



-- egyben összehasonlítási lehetőség: változatlanul vagy szerkesztve benne van-e ez a részlet az időszakot felölelő naplókönyvemben.