(2002. nov. 18.) Tegnap őszt nézni voltunk Nevickén. Kicsit elkéstünk, két szempontból is. Lekéstük az évszak tündöklő ragyogását, amely általában november elején-közepén éri el a csúcspontját. Most a szokatlanul hideg október és a néhány fagyos nap földre parancsolta a máskor ez idő tájt még fákon pompázó leveleket. Már csak az avar ezerszínűségét láttuk, holott én abban szerettem volna gyönyörködni, hogyan süt át a lombokon a nap. Ráadásul magát a napsütést is lekéstük. Délben még őszi verőfény volt, de mire ebéd után összeszedtük magunkat, beborult, még ám annyira, hogy a nevickei dombtetőre szinte szürkületi homály borult. Ezért is nem sikerültek igazán jól a fotók. Persze jobb készülékkel ezeknek a fényviszonyoknak is jobban sikerülhetett volna megörökíteni a hangulatát. Ízelítőnek talán így is megteszi.
Néhány évvel ezelőtt még nem múlhatott el úgy kedves évszakom, hogy több alkalommal is ki ne ruccantunk volna gyerek- és kamaszkorom kedvenc kirándulóhelyeire, első sorban persze Nevickére. Évával még rendszeresen jártunk Randváncra, a Halálvögybe, a Kálváriahegyre, a Löveldébe, a Kalaphoz, Rahoncára, Dubkiba. A gyerekeinkkel már inkább csak Nevickére, párszor messzibbre, amikor lett kocsink.
Most azonban néha évek telnek el anélkül, hogy kirándulnánk. Még nyáron sem... Legfeljebb ha vendégeink érkeznek távolabbról és kíváncsiak a vidékre, a Kárpátokra, a vereckei hágóra, akkor szánjuk rá magunkat arra, hogy „tájélményt” szerezzünk.
Megritkult kiruccanásainknak csak egyik, bár lényeges oka, hogy nekem nehezemre esik a gyaloglás, pláne, ha nem sima aszfaltútról van szó. A másik, talán ennél is fontosabb ok, hogy látványosan alábbhagyott az effajta benyomások szerzése iránti igényem. Életkori sajátosság? Érdeklődésem aggasztó beszűkülése? Elkényelmesedés? Valószínűleg: mind együtt, egyszerre. A harmadik ok pedig, persze, az, hogy, bizony, „már semmi sem a régi”.
Nem vagyok nosztalgikus alkat, szeretem felülbírálni az idő mindent megszépítő hatását, így mindig elhitetem magammal, hogy akkor is sok volt mindenütt a szemét, akkor is irtották az erdőt, akkor is kevés volt a víz a folyóban, akkor is akadtak roskadozó házak, festetlen kerítések, és akkor is alig akadt hely, ahol a természet élvezetét civilizációs konfortokkal lehetett társítani (rossz közlekedés, üzemen kívüli éttermek). Ám bárhogy is igyekszem, most mégis be kell látnom: erős túlsúlyba került a pusztulás és a romlás, lakomázik a rozsda, mohón hull a vakolat, egymásba érnek a szemétkupacok. Itt-ott épül ugyan valami, de a legtöbb létesítménynek még az állagát sem sikerül megóvni, szinte minden szétrohadóban... Így aztán az örömérzésbe keserűség vegyül, és kialakul a vélemény: nem is akarok én már Nevickére vagy máshová járni... Ülök a laptopom előtt és verem a qwertz magyar klaviatúrát, mintha Z generációs felhasználó lennék magam is.
-- egyben összehasonlítási lehetőség: változatlanul vagy szerkesztve benne van-e ez a részlet az időszakot felölelő naplókönyvemben.