(2002. nov. 20.) Vasárnap - tavaszig utoljára - útra kelünk. Néhány dolgot még el kell intéznünk, le kell zárnunk az idén, nem akarjuk bevárni a fagyokat, jeges utakat. Jó kis esti ködökben így is lehet részünk.

Rászántam magamat, hogy notebookot vegyek a munkámhoz. Többek között éppen a gyakori utazások miatt. Ma már a legtöbb szállodában van Wi-Fi, illetve vélhetően olyan konferencia-központokban is, ahol olykor el szokták szállásolnói minket részvevőként előadóként, továbbá gyakran szolgálnak szállásunkul intézmények vendégszobái, ha ez az intézménnyel egy épületben van, akkor vélhetőleg az internetkapcsolat is lehetséges. Ha mégsem, ott vannak a netkávézók: beülünk, kiteszem a laptopot, kávézás közben megnézem a leveleimet. Ha a szálláson nincs net, akkor is lehet írni, dolgozni, hála egy remélt qwertz magyar laptop-billentyűzetnek.

Az az igazság, hogy jó másfél-kéthavi folyamatos itthonlét után már vágyni kezdek odaátra, Pestre leginkább. Aztán a második-harmadik napon már nagyon jönnék haza, elegem van a felfokozott nyüzsgő életvitelből, ami ránk is átragad, elegem van a lehetetlen közlekedésből, a tömegből - mégis erős hiányérzettel hagyjuk el a fővárost. Budapesten már régóta sokkal több jó barátunk él, mint Ungváron vagy akár egész Kárpátalján. Lehetetlen akár csak a legközelebbiek mindegyikével pár nap alatt találkozni - ez okozza az egyik hiányérzetet. A másikat az, hogy, bár előre elhatározzuk, mégis a legritkább esetben jutunk el színházba, moziba, koncertre. Leginkább azért, mert estére halálosan fáradt vagyok. De azért is, mert gond a parkolás, gond a jegy, rossz az időpont, amikor ráérnénk, nem találunk igazán érdekes programot, ami érdekelne, másnapra esik...

Ez azóta alakult ki, amióta nem szórakozni, hanem „ügyintézni” járunk Mo-ra. Jó tízegynéhány éve ha átmentünk, nemigen volt semmi ügyünk, tennivalónk, láha napokat tölthettünk ott, barátkoztunk, szórakoztunk, „művelődtünk” - és persze én is jobban bírtam a strapát. Aztán hosszú évekig mást sem csináltunk naphosszatt, mint loholtunk hivatalból alapítványba, alapítványból szövetségbe, szövetségből minisztériumba, onnan kiadóba, szerkesztőségbe, könyvterjesztőhöz, postára, bankba. Most, h ogy szinte minden kiadói-szerkesztő-alapítványi tevékenységemet beszüntettem, örvendetesen kevesebb lett a nyüzsögnivalóm - és mégsem tudunk „csak úgy” felutazni. Megvárjuk, amíg adódik néhány teendő, kapunk pár vásárlási megbízást, hozni-vinni-feladni-elintéznivalót, amint ezek összegyűlnek, elkezd bizseregni a talpam... Aztán 48 óra múltán már alig várom, hogy haza induljunk - és ahogy elhagyjuk Budapestet, egyszerre érzek megkönnyebbülést és hiányérzetet, egyszerre gondolom, hogy „soha többet” és azt, hogy „majd legközelebb”.

márka, gyártó - tanácsok: milyen laptopot vegyek