Valamikor gyerekkoromban olyan házban szerettem volna lakni, amelyiknek a falai üvegből vannak, amelyikben úgy élek, hogy mindenki lát és én nem szégyellek semmit.
Neked, Károly, ez sikerült az internet segítségével, illetve a máig megőrzött gyermeki őszinteséged folytán.
Az én ablakom, faltól-falig, padlótól-plafonig érő, Windows-om is van, kisebb ablakból van huszonvalamennyi, mégis kevesen látnak be. Én kilátok minden irányba, talán még a kíváncsiságom is a régi. Viszont a lelkesedésem már kevésbé. A 3D-s világ érdekel, a virtuális kevésbé. Az igazi, a minden irányba kiterjedő valóság (ha, egyáltalán van ilyen?) tud lázba hozni. Az anyag, a forma, a szín, a tapinthatóság.
Ennek bizonyítékaként el is küldte egyik szobra "kiállítását": nagyon érdekes fotómontázs ugyanarról az egyetlen szoborról.
Keisz Gellért: Földmadár; 2001-2-3-4-5, repedt diófa, 90 cm
Nagyobb méret
Örült, amikor visszaírtam: nemcsak a képfájlt nyitottam meg, hanem a kiállítást is. Megtartottam a laudációt, és átadtam a szót neki, de ő azt mondta, beszéljen helyette inkább a szobor. Odahajoltam hát a repedt diófához és József Attila azonos című versét hallottam belőle:
Egyszerű volt és természetes
Hogy megtanuljon szebben énekelni
Városokat tett a nyelve alá,
Okosabb volt a dologkerülőnél,
Karom helyett jóság nőtt a lábán
S ha csak egyet lendült is a szárnya,
Megrengette a levegő-vizeket,
Ismeretlen dolgok bukkantak elé
És harmatos-zöld fejére tapadtak.
Nappal fényporban fürdött,
Boldog volt és jó bizalommal,
Komolyan összeszedte a gondolatokat,
Hogy fészket rakjon saját hóna alatt.
