Balla D. Károly
Tsúszó Sándor mint a komplex létezést megragadó alkotásmód
1990 kora tavaszát írtuk, amikor sokad magammal meghívást kaptam a nagy magyar kárpát-medencei összeborulások egyik első alkalmaként számon tartott rendezvényre, A könyv nem ismer határokat című tanácskozásra, Gárdonyba. Nálunk, Kárpátalján már tudni lehetett, hogy a nagy Szovjetuniónak egyszer s mindenkorra vége, és bár a moszkvai puccsig és Ukrajna hivatalos megalakulásáig még több mint egy év volt hátra, mi már úgy éreztük, hogy visszavonhatatlanul kitört a demokrácia. A szó egyenes és átvitt értelmében egyaránt megjött a hangunk: rendezvényeinken teli torokból énekeltük a Himnuszt és minden lehetséges fórumon óvatoskodás nélkül beszéltünk a magyarság sérelmeiről és követeléseiről. Íróként is kiszabadultunk a cenzúra és öncenzúra vaspántjai alól.
Magyarországon ugyanekkor még meglehetősen feszült volt a hangulat, a rendszerváltás közel sem látszott véglegesnek, nem lehetett biztosan tudni, valóban sikerül-e a hatalmat békésen átadni-átvenni. Jellemző módon a rendezvényt is, amelyről beszélek, még a Hazafias Népfront szervezte, és az előadók egyike Tabajdi Csaba volt, aki reformkommunistaként az aktuális politikai helyzetet elemezte számunkra, kiadói, könyvtáros, szerkesztő, irodalmár emberek számra. Alig hittünk a fülünknek, amikor kimondta, hogy rövidesen bizonyára ellenzéki politikusként fog működni.
Bár hallhattunk érdekes felszólalásokat, számunkra az alkalom lényegét mégis a személyes találkozások adták meg, hiszen akkor még valami különös boldogságot jelentett, ha felvidéki, vajdasági, erdélyi kollégáinkkal találkozhattunk (később alaposan egymásra untunk; nekem bő tíz év múlva aztán végképp elegem lett a határon túli magyarokat külön kezelő rezervátum-felfogásból).
Nos, bár akkor még nem volt különösebb bajom az itthoni szakmabéliekkel, az első estén mégis a délvidéki kontingenshez csapódtam (sajátos ez a vonzódásom; az idén is velük könyvnapoztam Budapesten), a másodiktól kezdve pedig pár napon át az akkor a szlovákiai Somorján lakó Hodossy Gyulával cimboráltam, hol kettesben, hol többedmagunkkal ücsörögve és beszélgetve számolatlan unicumok és sörök társaságában. Őt én már jól ismertem akkor, Somorján és Kassán ő szervezte író-olvasó találkozóinkat bő évvel korábban, amikor is a Kovács Elemér kocsiját (Zsiguli, vagyis Lada) megtöltő kárpátaljai alkotócsoporttal tettünk felvidéki körutazást. Így voltaképp csak folytattuk az akkor elkezdett cimborálást. Hodossy Gyuszival kellemes volt együtt lenni, magánbeszélgetéseink arányosan ellensúlyozták a konferencián még csak burkoltan kimondott, de emocionálisan máris túlfűtötten túlzó „mi magyarok most összefogunk és helyrehozzuk azt, amit Trianon tönkretett”-hangulatot. A nagy nekiveselkedés helyett mi inkább az irodalom kicsi dolgaiban merültünk el. Modernség, hagyományok, alkotástechnikai megújulás, avantgárd, műfordítás, intertextualitás… A beszélgetésünk egy pontján kimondta az általam addig soha nem hallott nevet: Tsúszó Sándor. Az meg kicsoda, kérdeztem rá, és attól kezdve vagy másfél órán át beszélt róla, miközben sétáltunk a Velencei tó partján, ha jól emlékszem, két unatkozó hölgy társaságában, akik inkább diszkóba mentek volna. Velük ellentétben engem teljesen felvillanyozott az, amit Tsúszóról megtudtam, Gyulánk pedig csak mondta, mondta, töviről hegyire elmesélte, hogyan fedezték fel, milyen művei kerültek elő, miért kutatják. Ámulva hallgattam; nemcsak Tsúszó életének kalandossága és alkotói sokszínűsége kápráztatott el, hanem az a lelkesedés is, amellyel mindezeket előadta. Sugárzó arccal újságolta, hol és milyen publikációk jelentek meg újabban Tsúszóról – és hol várhatók továbbiak.
Szívesen megismerném az összes kutatási eredményt és a fellelt műveket is, mondtam, és ő megígérte, elküldi a teljes anyagot; egyszersmind lelkemre kötötte: vizsgálódjam odahaza, mert szinte biztosra veszi, hogy Tsúszó Kárpátalján is megfordult és tsuda dolgokat tett.
Ezt én is roppant valószínűnek tartottam.
Véget ért a tanácskozás, hazautaztunk. Több hónap telt el, már-már azt hittem, Hodossy megfeledkezett ígéretéről, amikor is végre jókora paksamétát hozott a posta (az ekkor kapott anyagok nagy részét aztán az 1992-es Legyél helyettem én c. Tsúszó Sándor Emlékkönyvben láthattam viszont). Élvezettel olvastam a Hizsnyai Zoltán, Szombaty Bálint, Filep Tamás, Juhász R. József, Hodossy Gyula és mások által feltárt tényeket, no és persze az előkerült műveket is. Nem lehetett észre nem vennem az egyik összefoglaló Hizsnyai-esszében az életrajzi adatot: „1929. Megismerkedik Füst Milánnal. Szakít első írói korszakának múzsájával, Eleöd Emesével és Ungvárra költözik. 1930. Házasságot köt Blau Borbálával, de még az évben elhagyja feleségét és Pozsonyba költözik, ahol lapszerkesztői állást vállal.”
Semmi kétségem nem lehetett afelől, hogy sikerül valamit kiderítenem a Mester ungvári házasságáról.
Így is lett, a szép emlékű Horváth Ágoston plébános úr felkutatta a házasságlevelet, én pedig megtaláltam a nem sokkal korábban elhunyt exfeleség Blau Borbála második házasságából született leánygyermekének a családját, amelyben a bohém költővel kötött házasságra úgy tekintettek, mint a mama fiatalkori botlásának, vagy inkább félretsúszásának a történetére, emiatt nem is becsülték sokra a költő hagyatékát (levelek, néhány kézirat).
Közben lassan az is felidéződött bennem, hogy kamaszként bizony hallottam én már Beregszászban Tsúszó Sándorról, mégpedig az örök tanárnőtől, Drávai Gizellától, aki személyes barátságot ápolt nemcsak Sáfáry Lászlóval és Győry Dezsővel, hanem Tsúszóval is, sőt egy ideig baráti köréhez tartozott, amelynek egyébként másik meghatározó egyénisége az Ungvárra ugyancsak Párizsból érkezett Erdélyi Béla, a kárpátaljai festőiskola megteremtője volt.
Kutatási eredményeimet kerek dolgozatban foglaltam össze („Mindig-volt emberek”. Tsúszó Sándor hét hónapja Ungváron), elvittem a Szabolcs-Szatmári Szemle nyíregyházi szerkesztőségébe. Következő számukban meg is jelent, majd bekerült a már említett emlékkönyvbe is. Erről a kiadványról aztán recenziót írattam a néhány évig nyomtatásban, manapság csak az interneten létező Pánsíp c. folyóiratba. Ugyanitt közöltük később egy amerikai forrás nyomán a tsufológiai kutatások néhány újabb eredményét, és az a megtiszteltetés ért minket, hogy a Svédországban teljes elzártságban élő Mester rövid válaszlevelét is közreadhattuk.
Ezzel résztvételem a közös hagyomány ápolásában be is fejeződött.
Ám a magam Tsúszó Sándora azóta is velem él. Tőle választottam mottót mindkét regényem elé (Élted volt regénye, 1998, Szembesülés, 2005), aranyköpéseit, aforizmáit folyamatosan használom, gyakran hivatkozom művészetfilozófiájára.
Ennél is fontosabb számomra a tsúszó-jelenségnek mint alkotástechnikának a létezése. Engem hosszabb ideje az érdekel, hogyan ragadható meg irodalmi eszközökkel a létezés komlexicitása. Ha ugyanis feltesszük, hogy minden létezőt a valós és képzetes létezés egyidejűsége jellemez, akkor a valós és imaginárius összetevők közötti összefüggés nemcsak izgalmas filozófiai kérdéseket vet fel, hanem a művészet egyszerre valóságábrázoló és fikcióteremtő jellegét is új megvilágításba helyezheti. A Van és a Nincs határmezsgyéje ez, és engem roppant módon érdekel, milyen irodalmi vízummal lehet ezen a határon átkelni, hogyan lehet tartalmakat, alakokat, műveket az egyik oldalról a másikra átcsempészni. Ha tetszik, az irodalom önmagában is egy nagy fikció, ám ezen belül a képzetesség újabb dimenziói nyithatók, amelyek más-más módon, más-más áttételek révén kapcsolódnak az objektívan is létező valósághoz.
Mondhatnám azt is, hogy mindkét regényem a megalkotott Nincsről, a pontosan megszerkesztett Semmiről szól, és miközben a hiány létezését kívántam megteremteni, Tsúszó Sándor végig fogta a kezemet. Példát jelentett számomra kihúzásos szövegtechnikája csakúgy, mint egybetűs költeményei vagy a fragmentumról vallott nézetei. Általánosabban véve pedig nagyszerű alakjának egésze.
A könyv nem ismer határokat című rendezvény politikai tartalmától így hát számomra egyenes út vezetett a létezés határait művészi eszközökkel áthágó könyvekig. A valóság ábrázolása helyett így teremtődött meg számomra az ábrázolás valósága, mint tsúszói értelemben vett univerzális metafikció. Hála érte Hodossynak, Hizsnyainak, Szombathynak és a többieknek.
És ne legyek hálátlan, persze a Hazafias Népfrontnak is.
(2006)
A fenti visszaemlékezést Marinov Iván (UrbanLegends) felkérésére írtam.
Újabban a témában:
- Tsúszó Sándor télikertje - szövegírás
- Hogy kell első oldalra kerülni a Google keresőben? - piréz optimalizálás
